A falakat kosz, por és némi kúszónövény takarja, amik kétségbeesetten kapaszkodnak egyre feljebb és feljebb, hogy az apró, rácsos ablakon legalább egy parányi kis fényt kapjanak. Helias herceg elővesz egy apró, alig tenyérnyi botot az ingujjából, feje fölött megforgatja, mire a bot legalább akkorává változik, mint ő maga, aztán a díszes, drágaköves botot a falhoz érinti. A szobát pirosas fény veszi körbe, a falon megjelenik egy tenyérnyi rés, ami addig tágult, mígnem kifért rajta egy embernagyságnyi ketrec. Rácsai vaskosak voltak, vízszintesen és függőlegesen is futottak, így csak apró, kockás lyukakon át lehetett látni a ketrecben lévő tűzvörös, hatalmas szörnyet. Fogai átmerője nagyobb volt, mint egy férfi ökle, karján dagadtak az izmok ,egész testén lávaszerű folyadék fojt. A lény szeméből sütött a düh, ám amikor megpillantotta a herceget, és annak kezében népe ősi jogarát, felcsillant benne a gonosz remény. Letérdelt, szemét végig Heliason tartva, mire a férfi arcára ördögi vigyor ült ki. Ismeretlen nyelven mondott valamit, a szörny pedig ismeretlen nyelven válaszolt. A férfi elégedetten lépett a ketrechez, végighúzta rajta a rubinokkal és színtelen gyémántokkal kivert arany, ám vörösre színezett jogart, mire a ketrec rácsa úgy fojt el, mintha víz lenne. A herceg halkan suttogva szólalt meg.
- Na ezt kapd ki, Derion!
/Még nincs vége, sőt, a kaland csak most kezdődik!
Amet, remélem eddig tetszik a szörny kieresztése. A következő írásban kicsit többet is elárulok arról, hogy mi/ki ez a szörny, illetve, hogy hogyan kerül a fogadóba./
- Na ezt kapd ki, Derion!
/Még nincs vége, sőt, a kaland csak most kezdődik!
Amet, remélem eddig tetszik a szörny kieresztése. A következő írásban kicsit többet is elárulok arról, hogy mi/ki ez a szörny, illetve, hogy hogyan kerül a fogadóba./
)
