GoAások


    Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Share

    Poll

    Szereted a regényt?

    [ 5 ]
    100% [100%] 
    [ 0 ]
    0% [0%] 
    [ 0 ]
    0% [0%] 
    [ 0 ]
    0% [0%] 

    Összes szavazat: 5
    avatar
    Sephtona/Freiellla

    Hozzászólások száma : 188
    Join date : 2011. Sep. 01.
    Age : 21
    Tartózkodási hely : A monitor előtt

    Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Témanyitás  Sephtona/Freiellla on Vas. Szept. 11, 2011 2:58 am

    Előszó

    A történet a "Vörös Rózsa Fogadó" című szerepjáték egyik szereplőjének (Arleth) előéletét meséli el. Nem kell elolvasnod a szerepjátékot, se a karakterlapokat, azok ismerete nélkül is nyugodt szívvel nekikezdhetsz. A szerepjáték és a könyv is a Gates of Andaron (ennek ismerete nem árt) című online játékra épül, minden jog a GameForgot illeti, én csupán kölcsönvettem a neveket és helyszíneket, semmilyen pénzügyi hasznom nem származik belőle.

    Köszönöm, hogy elolvastad, remélem élvezni fogod a továbbiakat.


    Első fejezet
    Egy gyönyörű kislány


    "Az igazi szépséget első pillantásra felismeri az ember. És soha nem felejti el."
    Monika Feth


    A leghidegebb téli, teliholdas éjszakák egyike volt. A hó hatalmas pelyhekben szállingózott a sötét, csillagtalan égből, hogy reggel meglepje a felébredő gyermekeket, bosszúságot okozzon a munkába indulóknak, ihletet adjon a festőknek, fáradtságot azoknak, akiknek el kell majd takarítaniuk a fehérséget. A hold fénye egy gyönyörű kastély falára vetette ki fényét, bevilágítva egy elegáns hálószobába, ahol egy fiatal házaspár aludt. Az asszony olykor-olykor forgolódott, gömbölyödő hasa megakadályozta, hogy tökéletesen kényelmes pozíciót találjon magának. Végül ingerülten lerúgta magáról a takarót, hogy egy nyugtató sétára induljon. A hold ezüstös fénye megvilágította fiatal, bájos arcát, hosszú, szőke haját, földet seprő fehér hálóingét, és különleges szemeit. Az egyik szeme türkizkék volt, a másik pedig kanárisárga. Az ifjú asszony egy faragott íróasztal felé ment, s az azelőtt lévő székről felvett egy hálóköntöst, és a kétszárnyú ajtó irányába ment, amikor éles fájdalom hasított a hasába. Mindkét kezét a hasára szorította és felkiáltott fájdalmában. Az eddig békésen alvó férfi, kipattant az ágyból és felesége felé rohant.

    - Mi történt? Megint rugdos a baba? - kérdezte aggodalmasan.
    - Azt hiszem most nem ez a gond - fújtatott a nő nyugtalanul. - Handel, szerintem elfojt a magzatvíz.
    - Tessék? Az lehetetlen! Még több mint egy hónap hátra van!
    - Le kell mennünk a gyengélkedőre - kapaszkodott a férje nyakába a nő.
    - Persze, máris - a férfi karjaiba vette őt, és elindult vele a gyengélkedőre.
    A férfi elkínzott arccal hallgatta, ahogy felesége út közben néha felkiált a fájdalomtól, de sikerült gyorsan lejutniuk a gyengélkedőre, mert a hosszú folyosókon lévő őrök segítettek nekik. Az orvos, egy idősödő és rendkívül tapasztalt tündér maga is meglepődött, hogy koraszülés lesz, a terhesség alatt nem volt semmiféle komplikáció. Hívta a nővéreket és kitessékelte a férfit a szobából, aki idegesen járkált fel-alá a folyosón. Ahogy telt az idő, egyre jobban aggódott. A Nap lassacskán átvette a Hold helyét, a felesége pedig még mindig bent volt. A folyosón cipőkopogás hallatszódott, ő pedig megpillantotta egyik ember jó barátját, Jonathant.
    - Jonathan! De jó, hogy itt vagy! Megőrülök már ettől a várakozástól! - veregette vállon barátját.
    - Uh, nem csodálom, pajtás. Az asszony teljesen ki volt akadva, amikor elmeséltem neki. Küldött sütit is - emelte fel a kezében tartott tálat.
    - kedves tőle. Amúgy honnan tudtad, hogy itt vagyunk?
    - Viccelsz? Az egész kastély erről beszél.
    - Pedig a szülésekről nem nagyon szoktak beszélni, hiszen itt szinte minden héten van. Most miért olyan érdekes ez?
    - Mert ti nem akárkik vagytok. A valoriani király, Neban Maha hív meg titeket minden héten vacsorára! Ő és a felesége lesznek a gyermeketek keresztanyja! Szerinted ez nem érdekes? Mindenki ezen csámcsog. Szokj hozzá, ez itt Gor - forgatta Jonathan a szemeit.
    - Pletykás népek ezek a goriak.
    - Azok bizony. Itt semmi sincs titokban senki előtt.
    - Ne haragudj, Jonahtan, de most egyszerűen nem bírok beszélgetni, hihetetlen ideges vagyok.
    - Persze, megértem, folytasd csak a járkálást - nézett rá kétkedően.

    Az órák csak teltek, de a két férfi még mindig a folyosón volt, a szülés nagyban zajlott. Lassan a Nap átadni készült helyét a Holdnak, a hóban játszadozó gyerekek is el-eltünedeztek. Jonathan már a gyengélkedő ajtaja mellé elhelyezett padon aludt, és már Handel is inkább csak a falnak dőlt a mászkálás helyett. Éjfélkor a falon logó óra kongani kezdett, és szinte ugyanabban a pillanatban kivágódott a gyengélkedő bejárata.
    - Kislány! - kiáltotta a doktor. - Egy gyönyörű kislány!
    Jonathan felpattan a hirtelen hangot adva, míg Handel szinte fellökte az ajtóban álló doktort. A teremben a nővérek pakolásztak, majd elköszöntek a házaspártól.
    - Oh, Handel, nézd meg ezt a gyönyörűséget! - mosolygott rá felesége, karjában tartva az újszülött kislányukat.
    Handel leült az ágy szélébe és csodálattal bámulta lányát. Annak már látszott sötétszőke babahaja, és csillogó szemeit is kinyitotta már. Az egyik zöld volt, a másik lila.
    - Veolyen, nézd a szemét! Örökölte a családodban lévő mágiát!
    - Igen, az én drágám valószínűleg mágus lesz, mint a családomban mindenki. Mi a baj, kedvesem? - kérdezte, látva férje elszontyolódó arcát.
    - Csak reménykedtem benne, hogy ő is harcos lesz, mint én - nézett szomorúan szerelme szemébe Handel.
    - Még semmi sem biztos. Lehet, hogy olyan büszke harcos lesz, mint te. Vagy büszkébb, mint te.
    Handel hálásan mosolygott feleségére, majd újra leányára fordította figyelmét.
    - Mi legyen a neve?
    - Tudod, - pirult el Veolyen - én szeretném Arleth-nek elnevezni. Cserébe persze, te választasz neki második és harmadik* nevet.
    - Arleth - ismételte meg férje suttogva. - Nekem tetszik. Illik az én szépséges lányomhoz. Viszont ragaszkodom hozzá, hogy a második neve Leotora legyen, édesanyám után.
    - És a harmadik neve?
    - Mit szólnál a Cadelau-hoz?
    - Arleth Leotora Cadelau de Énorme. Csodálatos. Mostantól Arleth a neved, kis drágám - suttogta Veolyen a lányának, miközben mélyen a szemébe nézett.
    - Khm, khm.
    A pár elszakította pillantását lánykájuktól és a mellettük álló orvosra pillantottak.
    - Nos, először is gratulálni szeretnék az egészséges kisbabához, viszont van valami számomra rendkívül érdekes dolog. Mrs de Énormét tegnap éjjel hozták be, az óra akkor ütötte el pontosan az éjfélt, amikor a vajúdás elkezdődött, a kislányuk pedig szinte másodpercre pontosan 24 órával később született meg. Ez nagyon ritkán fordul elő az embergyerekeknél, és hatalmas mágikus erőre utal.
    - Oh, ez nem meglepő, a családomban öt generáció óta csak mágusok születtek - szólt közbe Veolyen.
    - A családban hogyan aránylanak el a fajok? - húzta fel egyik szemöldökét a doktor.
    - Volt néhány tündér ősöm, de ezen kívül a család csakis emberekből áll.
    - Hmm, nagyon érdekes...és magánál, Mr de Énorme?
    - Nos, van pár távoli tündér és macskaféle rokonom, de valóban elég távoliak. A család nagyobb része inkább emberekből áll.
    - Akkor az önök lánya rendkívüli példája annak, hogy nem feltétlenül a tündérek a legerősebb mágikus kasztúak. 20 éve nem éreztem ilyen mágikus kisugárzást, pedig papként rengeteg erős mágikus képességgel rendelkező katonával találkoztam. Nos, hagyom is önöket, holnap megírjuk a papírokat, Kalie - mutatott egy íróasztalnál ülő nővérre - majd elviszi a kis Arlethet, ha le szeretnének pihenni.
    - Köszönjük, doktor úr.
    - Igazán nincs mit. Jó éjszakát önöknek.

    Hat és fél évvel később

    Csodálatos díszítésű kocsisor vágtatott egy jobb napokat is megélt valoriani úton. A sor közepén lévő volt a leggyönyörűbb. A hintó előtt négy fenséges paripa volt befogva, mindegyiken arany páncélzat. A nemes állatok oly' magabiztosak voltak, mintha maguktól tudták volna merre kell menni, s nem a hintó elején ülő kocsis irányította volna őket. A kocsiban lévők Gorba tartottak, hogy egy vizsgálaton vegyenek részt. A hintó belsejében hat ember ült; két férfi, mindkettejükön díszes, cifra ruhák, egyikük fején drágaköves korona; két nő, mindketten pazar selyemruhákban, egyikük hajába egyszerű tiara volt, a másik hölgy pedig szintén kövekkel kirakott koronát viselt. A járműben volt még két gyermek, egy bájos arcú kisfiú, elegáns öltözetben, s rakoncátlan barna hajában is ott volt egy korona. A másik gyerek egy angyalarcú kislány volt, aprócska tiarával a fején, zöld és lila színben pompázó viseletben, ami tökéletesen ment a szemeihez. A két lurkó láthatólag veszekedett valamin, ám szüleik csak elnéző mosollyal nézték a két rosszcsont csemetét.
    - Tökéletes párost fognak alkotni - jegyezte meg huncut mosollyal Rossaluna, Valorian királynéje. Veolyen gyengéden bólintott.
    - Ti már tudjátok, hogy Helias milyen kasztú lesz? - kérdezte Handel, miközben az ifjú trónörökösre nézett.
    - Kétség sem férhet hozzá, hogy íjász. Habár én jobban örültem volna, ha harcos lesz, de nem bánom, apám is íjász volt, tudom, hogy mennyire erős kaszt az. Heliast a legkiválóbb oktatók fogják tanítani, ő pedig szorgalmasan fog tanulni - válaszolt szigorúan Neban Maha, Valorian uralkodója.
    - Én azt szerettem volna, ha ő is megidéző, mint én.
    - Rossaluna, a fiunk uralkodó lesz, nem potyoghatnak a könnyei minden alkalommal ha egy megidézett szörnye meghal. Micsoda gyalázat lenne az!
    - Jól van, értem én, nem kell leharapnod a fejem - szólt sértetten Rossaluna. - Ti mit gondoltok, mi lesz Arlethből?
    - A mi kis Arleth-ünk elég színes egyéniség. Az összes oktatója különböző véleménnyel van róla, talán csak abban értenek egyet, hogy bármi is lesz, abban nagyon erős lesz. Meg abban, hogy a legszebb kislány akit valaha láttak - a hintóban lévő felnőttek egyszerre nevettek fel, a királyon kívül, akinek csak a szája sarka görbült felfelé.
    - Komolyra fordítva a szót - folytatta Veolyen -, elég biztosak vagyunk benne, hogy mágikus kasztú lesz. Nem szeret fizikai erőt kifejteni, ezért gyakran használja telekinézis (tárgy mozgatás; szerk.) képességét. A tanítók figyelemreméltóan fejlettnek vélik a mágikus, de ezen kívül nem tudnak mást mondani. Ugyanúgy vonzódik az elemekhez, mint a gyógyításhoz és a különböző megidézésekhez. Teljesen tanácstalanok vagyunk.
    - Nos, ha már ilyen korban képes telekinézisre, valóban hatalmas ereje lehet. Pont ilyen feleség kell a fiam mellé, ha nem akarjuk, hogy derion földbe tiporjon minket - jegyezte meg a király.
    - Ugyan, királyom, ennyire egészen biztosan nem rossz a helyzet - nézett rá Veolyen.
    - Márpedig az. A derioniak lassan átlépik azt a határt, amikor már semmi sem állít meg attól, hogy porba tiporjam mindnyájukat. Ma reggel kaptam üzenetet a hesedi katonaságtól. Egy katonafalut felégettek, mindenki meghalt. A leggyalázatosabb, hogy a másod unokatestvérem unokája is ott volt. Ő is meghalt. A másod unokatestvérem bosszút esküdött, már el is indított egy csapatot, hogy vegyék be Tycoonterogát, vagy legalább égessenek el ott is egy falut. - A király a szokottnál is kegyetlenebbnek tűnt.
    - De - szólalt meg döbbenten Veolyen - hogy jutottak be Hesedbe? Ardír és Hesed között tömör fából készült kapu van! Azt nem lehet észrevehetetlenül áttörni!
    - Nem is törték át. A kapu eltűnt - szólt bele Rossaluna, aki eddig egy könyvet olvasott.
    - Hogy micsoda? - kérdezte Handel. - Erről én se hallottam.
    - Pedig ez történt. Pár ostoba vakarcs mágus eltüntette a kaput. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már özönlött át a derioni sereg Ardírból. Az undorító férgek még robbanószereket is hoztak. Pár helyről hegyomlást jelentettek be a lakók. De ezt még megbánják. Keservesen. Így, hogy nincs kapu, Ardír védtelen lett, még ha meg is duplázták az őrségeiket. van pár igazán tehetséges éjjeljáró katonám, akik önként elintézik a járőröket. Aztán a többit megölni már gyerekjáték, bár pár emberem biztosan otthagyja a fogát - Neban Maha nem tűnt túlzottan nyugtalannak, hogy elveszthet pár katonát.
    - Még jó, hogy a valoriani és derioni vizsgálatok más héten vannak. Nem tudom, hogyan reagálna Neban, ha megjelenne itt Ruard Lopesa a gyerekeivel.
    Handel már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor a hintó megállt.
    - Anyám, megérkeztünk Gorba? - fordult Arleth édesanyja felé.
    - Igen, kicsim, ahogy látom igen.

    A szolgakocsikból gyorsan kiszálltak a szolgák, és nyitották is a hintó ajtaját, hogy az utasok minél hamarabb ki tudjanak szállni. A vizsgálati intézmény épülete hatalmas és Arleth szerint kicsit félelmetes volt. Amikor a szolgák az utolsó hintóban lévőt is lesegítették - Veolyne volt az -, feltűnt az úton a vizsgálati intézmény igazgatója, egy macskaféle megidéző, nyomában egy sereg cseléddel.
    - Á, őfelsége Neban Maha és gyönyörű felesége, Rossaluna! - A macska mélyen meghajolt a királyi pár előtt, orra szinte súrolta a földet. - Ő bizonyára a fiúk, ugye? - fordult a kis Helias felé. - A derék Helias! Ó, és önökben kit tisztelhetek?
    - Ők barátaink, a de Énorme család - szólt Neban Maha. - ez a derék férfi Handel, és bájos felesége, Veolyne. A kisasszony pedig a fiam jegyese, Arleth.
    - Ó, örülök, hogy megismerhettem önöket! Én Federar Naka vagyok. Kérem, fáradjanak utánam, rögtön el is kezdjük a gyermekeik felmérését.

    Két órával később

    A szülők egy váróteremben voltak, csöndesen beszélgettek, amikor belépett az igazgató, nyomában az ifjú herceggel, ám Arleth nem volt sehol. Mr. Naka először a királyi párhoz fordult és nagy mosollyal kezet nyújtott nekik.
    - Engedjék meg, hogy gratuláljak, a fiúk íjász lett! De még milyen!
    - Tudtok, hogy így lesz - szólt a király, és fia vállára tette a kezét. - A kiképzésük itt, Gorban két telihold (két hónap; szerk.) múlva kezdődik, ugyebár?
    - Igen, és egészen 11 éves korukig tart, de kérem hadd adjak önöknek erről szóló papírokat, azon...
    - Nem szükséges, az írnokunk mindent leír.
    - Hát, jól van, kérem fáradjanak a szomszédos szobába, ott megbeszélhetnek mindent a helyettesemmel.
    - Köszönjük - azzal a Maha család kivonult a teremből.
    - Hol van a mi lányunk? - kérdezte Veolyen.
    - Nos, önökkel szeretnék elbeszélgetni, de ne aggódjanak, Miss de Énorme tökéletesen jól van. Az elhelyezésével volt kisebb gondunk.
    - Hogy érti ezt? Talán nem tudnak a harcos és a mágus között dönteni? - csendül fel Handel reménykedő hangja.
    - Nem, uram, sajnos nem. A lányukat nem tudjuk tökéletesen beosztani.
    - Tessék? - döbbent meg a két szülő.
    - Igen, jól hallották. Az elején elég egyértelmű volt, hogy mágikus kasztú lesz, ám a megidézőséget rögtön kizártuk, a lányuk nem vonzódott annyira a lelkek befogásához. Viszont a pap és a mágus között nem tudunk dönteni. A legfurcsább, hogy a pap védelmeket egyszerre használta a mágus támadásokkal az akadálypályán. Először papnak akartuk, mert akkor tudna támadni és védekezni is, de a legkiválóbb papjaink sem éreztek semmiféle beleegyezést Pauldron Istentől. Így a mágus mellett döntöttek, viszont Rekamies Istennő sem adta jelét, hogy a mágusai közé fogadná a lányt. Ilyen még sosem történt, hogy az Istenek nem adták volna áldásukat valakinek.
    - Mit fognak most tenni? - nézett aggodalmasan az igazgatóra.
    - Nos, most tesztelik le rajta a többi kasztot, hátha elnéztünk valamit, de az a benyomásom, hogy semmi változás nem lesz. Így, ha nem lesz változás, a lányuk pap lesz.
    - Lehetséges ez így, hogy Pauldron Isten nem egyezett bele?
    - Nem is tiltakozott, és nincs más választásunk.
    - Rendben, köszönjük.

    Így történt hát, hogy a kis Arleth pap lett, habár az égiek nem ezt szánták neki sorsnak, mégis mindenki úgy gondolta, hogy ennek így kell lennie.
    Nem is tudják, hogy mekkorát tévedtek.


    Kis kiegészítés:
    * Úgy gondoltam, hogy a nemeseknek több nevük van, mint az átlag embereknek, ezért lett Arlethnek három neve, habár a középkori nemeseknél az öt név sem volt meglepő, de nem akartam ennyire eltúlozni.
    Az Istenekkel kapcsolatban: én úgy gondoltam, hogy amikor egy gyermeknek kasztot választanak, az Gorban zajlik (mint ahogy a jövőben lévő oktatás is fog, ami 11 éves korig tart, majd a folytatása a szülők nemzetében lesz, és ha a tanulók betöltötték 17. életévüket, akkor a tanításuk véget ér, ha akarnak átmehetnek egy másik nemzetbe, ami elég ritka, főleg a szülői befolyás miatt), és különböző feladatokkal mérik fel a gyerekek érdeklődési körét (mágiához vagy inkább a fizikai erőhöz vonzódik-e), az eddig képességeit (erő, intelligencia), végül, amikor úgy gondolták, hogy megtalálták a gyermeknek megfelelő kasztot, akkor a legjobb gori papok az Istenekhez fohászkodnak, hogy azok beleegyeznek-e, hogy az ifjú az ő kasztjának sorait bővítse. Természetesen az Istenektől kapnak választ, ezért volt fura Arleth, mert ő se pozitív, se negatív visszajelzést nem kapott egyik Istentől sem.


    Hoztam pár képet, hogy milyennek képzelem el a szereplőket:
    http://kepfeltoltes.hu/110820/The_queen_of_the_ice_lands_by_OceanLord_www.kepfeltoltes.hu_.jpg - Ő Rossaluna Maha, Valorian királynéja

    http://kepfeltoltes.hu/110820/The_Vampire_King_by_GRB76_www.kepfeltoltes.hu_.jpg - Neban Maha, Valorian Királya

    http://kepfeltoltes.hu/110820/N_vtelen_1_www.kepfeltoltes.hu_.jpg - Veolyne Roslynd de Énorme

    http://kepfeltoltes.hu/110820/N_vtelen_23_www.kepfeltoltes.hu_.jpg - Handel Velrucio de Énorme

    http://kepfeltoltes.hu/110820/child_giselle_by_moonchildinthesky-d3e3wwi_www.kepfeltoltes.hu_.jpg - A kis Arleth

    Sajnos Heliasról nem találtam megfelelő képet Sad
    Sep
    avatar
    Sephtona/Freiellla

    Hozzászólások száma : 188
    Join date : 2011. Sep. 01.
    Age : 21
    Tartózkodási hely : A monitor előtt

    Re: Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Témanyitás  Sephtona/Freiellla on Vas. Szept. 11, 2011 3:01 am

    A fejezetet első véleményezőimnek, Ametnek és Epernek ajánlóm, remélem elnyeri tetszésüket!

    Második fejezet
    A gori papképző

    “Nagy akaraterő nélkül nincs nagy tehetség sem.”

    Honoré De Balzac


    Kis megjegyzés:
    Mint ahogy a Vörös Rózsa Fogadó szerepjátékban, itt sem csupán három faj van. Az alapokhoz plusszba vannak például elfek (hatalmas hegyes fül, bármilyen bőr- ,szem- és hajszín, halhatatlanság), tündék (különlegesen gyönyörű szépség, ami magára vonzza a figyelmet, halhatlanok, de nem sebezhetetlenek, idősebb korban kortalanok, apró hegyes fül, furcsa színű szemek, legtöbbjük bujdos), vámpírok (hegyes szemfogak, határozott arcvonások, de az idősebbek tudnak a napfényben járni, míg a fiatalabbak ékszert használnak, habár a vámpírok rettentő ritkák és hallhatatlanok), sellők (egzotikus szépség, uszony, élénk hajszínek, kihalóban lévő faj, ami sokáig, 400 vagy akár 1000 évig is élhet, bujdosnak, ritkaságba megy, ha valaki lát egyet is), és vérfarkasok (nem teljesen igazi faj, fertőzött farkasok, vagy vérfarkasok által megharapott EMBER lehet csupán a vérfarkas, a többi faj immunis a harapására). Van még pár faj, ha egy fejezetben megjelenik valamilyen új, akkor kiírom majd a fejezet elején.


    Egy teliholddal a beosztás, legalább hat ünneplő bál és lakoma után minden valoriani kisgyerek izgatottan várta a gorba való utazást, ahol megkezdődik a "kiképzésük". A szülők büszkeséggel vegyes szomorúsággal kezdték el beszerezni harcos gyermekeik számára a páncélokat, fegyvereket és különböző tankönyveket. Arleth és a szülei is épp egy ilyen körúton voltak, egy meleg nyár közepi napon. A fülledtség szinte elviselhetetlen volt, az emberek mégis az utcákat járták, dolgoztak és vásárolgattak. Arleth értetlenséggel figyelte, ahogy az emberek a kereskedelmi központban felismerik őket, hajlonganak szülei és előtte (főleg előtte), hogy minden boltban gratulálna k nekik és sok boldogságot kívánnak. Mikor édesanyját kérdezte, ám ő csak sompolygott, de Arlethet nem olyan fából faragták, aki eltűri ezt.
    - Anyám, mond el, hogy mi folyik itt! - dobbantott hisztisen a lábával.
    - Kicsim, megtudod, ha itt az ide...
    - Itt van az ideje! Egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem mondasz valamit!
    - A te lányod - sóhajtott bosszúsan Handel.
    - Furcsa, amikor a zenetanára azt mondta, hogy fantasztikus tehetség hárfában és hegedűben, akkor a te lányod volt - forgatta szemeit Veolyen, mondandója közben leguggolt, hogy lánya szemébe nézhessen. - Életem, emlékszel, amikor előző héten oly' lázas voltál, hogy ágyban kellett maradnod és nem mehettél a király egyik ünneplő bálába?
    A kislány bólintott.
    - Nos, akkor a király nyílvánosan bejelentette, hogy te és Helias herceg összefogtok házasodni a 18. születésnapotok után. A nép most örvendezik és tiszteleg előtted, elvégre Valorian most egy hercegnőt kapott.
    - Akkor nem volt örvendezés, amikor Lietta és Odmund herceg eljegyzése lett bejelentve - jegyezte meg Arleth értetlenül.
    - Mert Odmund herceg sose lesz király. A király elsőszülött fia helias, ő lesz a jövendőbeli király és férjed.
    - Akkor egy napon én is királynő leszek?
    - Ahogy mondod, kicsim - mosolygott lányára Veolyen.
    - Mehetnénk már? - dobolt Handel türelmetlenül. - A boltok nemsokára zárnak.

    Veolyen szúrósan nézett férjére, de azért felállt, belekarolt férjébe, megfogta kislánya kezét, és továbbindultak.
    Órákkal, rengeteg bolttal, jóval kevesebb ezüsttel és sokkal több csomaggal később a kis család hazaindult, hogy aztán tovább menjenek egy kellemes vacsorára a királyi palotába. A kis Arleth gyönyörű volt a legújabb királykék bársonyruhájában és különlegesen faragott, arany fejpántjában. A királyi palotába hintóval mentek, s a királyi pár derűsen fogadta őket, habár Neban Maha kissé goromba volt, mint mindig. A vacsora után a felnőttek elmentek pipázni és borozgatni egy kicsit, míg a gyerekek Helias szobájában játszottak és beszélgettek.
    - Helias, te szeretsz engem? - kérdezte meg váratlanul Arleth.
    - Igen - válaszolt a fiú oda se nézve.
    - Miért szeretsz te engem?
    - Mert te leszel a feleségem.
    - Ha nem én lennék a menyasszonyod, akkor is szeretnél?
    - Ha nem lenne másik menyasszonyom, akkor biztosan. Miért kérdezel ilyeneket? - fordult a kislány felé Heliad csodálkozva.
    - Mert a mesékbe a hercegek mindig szerelmesek a hercegnőkbe, még akkor is, ha nem jegyesek. Viszont te nem szeretnél engem, ha nem lennék a jegyesed.
    - De szeretnélek.
    - És ha más lány lenne a jegyesed?
    - Azt nem tudom. De azt tudom, hogy még akkor is téged tartanálak a legszebb lánynak - mosolygott a leányzóra a kis herceg, miközben megfogta a kezét. Arleth is elmosolyodott és a csemeték tovább játszottak.



    Egy teliholddal később

    A nap a felhők függönye mögé bújt, újra és újra apró cseppes zivataros voltak. A levegő fülledt meleg volt, amelyet csak a szél gyenge fújdogálása enyhített. Arleth kihajolt a Gorba tartó hintó ablakán, arra várt, hogy az eső akkor essen, amikor a nap is előbújik árnyékából. Mindig is szerette a szivárványokat nézni, mert ritkák voltak, gyönyörűek és különlegesek. Pont ezek azok a jelzők, amiket ő is oly' sokat hallott saját magáról. Amióta Heliasszal beszélt, egészen máshogy látta a világot. Minden apró dologban meglátta a vidámságot, hiszen nemsokára már csak ezek által élheti át a vidámság pillanatait. Nem lehet majd többé az a bohókás kislány aki eddig volt, nem játszhat többet a patakban, nem élvezheti többet meztelen talpa alatt a földet. Fel kell nőnie ahhoz, hogy hercegnő, és egy szép napon királyné legyen. Így örvendezett az apró örömöknek, mint a szivárvány.
    - Édesem, jól vagy? - fordult felé édesanyja aggódva. A saját hintójukban utaztak, ami bár nem volt olyan fenséges, mint a királyi, ezen is látni lehetett, hogy csakis nemesek birtokolhatják. A hintó kívül-belül teli volt a csomagjaival, s a mögöttük haladó szolgakocsik is főképp ezeket tartalmazták. Holnap megkezdődnek tanulmányai a gori papképzőben, amely 4 évig fog tartani. Nem fogja apját és anyját mindennap látni, csak ünnepekkor, és tudta, hogy borzalmasan fognak hiányozni neki.Nem tudta eldönteni, hogy az izgatottsága a szomorúsága fölé kerekedik-e, vagy fordítva.
    - Igen, anyám, jól vagyok. Csupán nagyon fogtok hiányozni.
    - Oh, kis drágám, nekünk is - szólalt meg édesapja kicsit könnyes szemekkel. - De hidd el, ez a 4 év hamarabb eltelik, mint hinnéd, s mikor újra látjuk egymást, te már csodálatos ifjú hölgy leszel.
    - Remélem, mire visszatérek méltó leszek arra, hogy Helias felesége legyek, és arra, hogy ti büszkék legyetek rám.
    - Arleth - szólt komolyan az anyja. -, nekünk mindig te leszel a szemünk fénye, nem számít hány éves leszel, vagy miket teszel. A büszkeségünket már nem tudod kiérdemelni, hiszen évek óta abban fürdőzöl, és ez a büszkeség napról-napra növekszik, ahogy látjuk, hogy mennyire csodálatos vagy. Egészen biztos vagyok benne, hogy Helias keresve se találhatna nálad méltóbb hölgyet a trónra, és ezt a nép is így akarja. És hidd el, nem a törvény miatt ilyen a nép, hanem a nép miatt ilyen a törvény.
    - Habár én nem vagyok még csak hasonlóan sem jó szószoló, mint anyád - vicceskedett apja -, de tudom, hogy az a nap lesz a megváltás napja, és az aranykirályság kezdete, amikor a korona a fejedre kerül. És tudod, hogy miből gondolom ezt? Mert te nem vagy olyan, mit egy királynő. Te jobb vagy. Téged nem emésztett fel a gazdagság és a divat sekélyes világa, és te nem azért fogsz a trónon ülni, hogy egy dísz légy, hanem azért, hogy a népért élj.
    A két szülő hatalmas szeretettel nézett egy szem gyermekükre, lányuk pedig meghatottan olvasta ki szemeikből, hogy valóban komolyan gondolják, amit mondtak. Arleth nem tudta volna megmondani, hogy volt-e valaha is ilyen boldog.


    Egy nappal később, az első tanítási napon

    Arleth izgatottan kelt ki az ágyából, vigyázva, hogy egyik szobatársát se keltse fel. A szoba kellemes volt, habár Arleth nem nevezte volna szépnek, mert ez teljesen eltörpült az otthoni szobája mellett, de egészen hangulatos volt. Négy vörösfenyőből faragott ágy volt, Arleth az egyik ablakiban feküdt, amely jobbról fogta közre az ablak alá elhelyezett, szintén vörösfenyőből faragott íróasztalt. Egy másik ágy volt az íróasztal bal oldalán, a harmadik fekhelyt csupán egy szekrény választotta el Arleth alvóhelyétől, és ez ugyanígy volt a másik két ágynál is. A két szekrényt a négy lány kissé nehezen tudta beosztani, és mindegyikőjük úgy gondolta, hogy ez Arleth rengeteg holmija miatt van, pedig Arleth maximum annyi ruhát tett a szekrénybe, amennyit Darnotta. Tegnap találkozott először a lányokkal, és az ismerkedés nem alakult túl jól. Amikor a szolgálói felhozták a holmijait, a három lány, Ehrielle, Sikra és Darnotta már ott volt. A három lány nem volt gazdag, sőt, Sikra rettentően szegény családból származott, így nem volt túl jó kezdet, hogy a kis kék bőrű és szemű elfkislány, Sikra foltozott ruhákban ácsorog, ő meg egy babarózsaszín szatén ruhát viselt, amelybe itt-ott aranyszálakat szőttek. Habár Sikra nem említette ezt, látszott a szemében a szomorúság, és, hogy bántja, hogy neki nem lehet ilyen ruhája. Darnotta, aki középosztályú volt, ember és rendkívül féltékeny, Arleth ellen fordította a kis Sikrát, aki felelkesűlve a bátorítástól, már az első este gúnyolni kezdte Arlethet, és a lányt pofonként érte, hogy többen nevetnek a csúfoláson, mint ahányan megvédik őt. Ehrielle volt a három lány közül a legjobb anyagi helyzetben, de gazdagnak ő sem mondhatta magát. Ő is ember volt, habár kissé hegyesedő füle és kékes-fehér bőre miatt Arleth arra a következtetésre jutott, hogy némi elf vér is van benne. Ő nem szólt hozzá, de nem is bántotta, és Arleth nagyon örült ennek, mert így is elég rosszul érezte magát. Este végül álomba sírta magát, és mostanra már szinte teljesen elfelejtette az eseményeket. Az biztosan csak egy kis szokásos beavató-cikizés volt. Halkan a szekrényéhez ment és felvette az egyenruháját. Az sötétszürke volt, majdnem fekete, rakott szoknya és pulóver tartozott hozzá, a pulóver alatt pedig fehér ing volt. A térdharisnya fekete volt, a tetején rózsaszín csíkkal. A papok színe. A pulóveren apró címer volt, pontosan a szíve felett. A papok szimbóluma, egy díszes aranyborítású könyv. Táskát is kaptak, egyszerű, sima és fekete, és a "Papképző" felirat volt belehímezve. Arleth eltette a könyveit, és elindult reggelizni a hatalmas étkezőbe. Hát, ha azt hitte, hogy a csúfolódás csak beavatás volt...tévedett.

    Amint belépett a terembe, az összes szem felé fordult, és mindenki iszonyodva néztek a szemébe.
    - Korcs!
    - Más színű szemei vannak!
    - Undorító!
    - Áruló!
    Mindenki csak kiabálta be az ehhez hasonló megjegyzéseket, nagyon kevesen (kevesebben mint tegnap) próbálták csupán megvédeni őt. Legalább ebben minden faj egyetért, gondolta a lány. Leült egy üres asztalhoz, és pislogással próbálta elérni, hogy ne könnyezzen. Tegnap Sikra egyik leggonoszabb gúnya az volt, amikor undorító derioni szörnynek nevezte a különböző színű szemei miatt. A derionit nem értette, de a lány felvilágosította, hogy a szemszíne tökéletesen megegyezik a derioni zászló színével. Eddig neki ez sose tűnt fel, de sokan egyetértettek a lánnyal; miért lett pontosan olyan színű, ha valorianinak született? Arleth védelméül csupán a generációk óta öröklődő mágiát tudta felhozni, ekkor viszont mindenki szerint derioni felmenőkkel rendelkezett. Lassan mindenki lejött reggelizni. A kör alakú faasztalok dugig voltak, egyedül az ő asztalánál nem ült senki. Szomorúan nézegette a gori címereket, és elgondolkodott, hogyha gor annyira nem akarja, hogy a háború tovább fajuljon, akkor miért választotta szét a derioni papképzést a valorianival? Nem tudott tovább gondolkodni, mert az erősen nyikorgó, hatalmas tölgyfaajtó kinyílt, és Sikra meg Darnotta lépett be. Sikra mintha kicsit szégyellte volna magát, és Arleth meg mert volna esküdni, hogy elpirult, amikor ránézett, de ezt biztosan nem tudhatta, hiszen a lány bőre királykék volt. Darnotta viszont csak jobban uszította a többieket, mígnem Ehrielle felállt az asztaluktól - mire az egész teremben néma csend lett -, és mindenki legnagyobb meglepeésére leült Arleth mellé. A cikizés abbamaradt (az is közrejátszott, hogy megérkeztek az oktatók), és Arleth kíváncsian pillantott a lányra.
    - Szia! - köszönt neki az. - Ehrielle Kelient vagyok, negyedrészig elf. Tudodm, hogy te vagy Arleth de Énorme, a királyfi jegyese. Igazából nem értem, hogy hogyan mernek így packázni veled, hiszen a király a rokonod...Na mindegy, inkább meséld el, hogy benned miféle vér folyik - és a lányból csak úgy dőlt a szó. Arleth nem sok mindent értett, mert a lány iszonyúan hadart, de az utolsó mondatnál lelassított, így legalább azt felfogta.
    - Őőő, örülök, hogy megismerhetlek. Meg, hogy szóbaállsz velem. De, el kell keserítselek, a vérem csak és kizárólag emberi.
    - Nehéz elhinni - hadarta a leányzó. - Azt hittem tünde vagy. Furcsa színű szemek, minden figyelmet magára vonó szépség. Simán elmennél tündének. Tudod, Darnotta nem akart ilyen nagy ellenségeskedést közted és...nos, mindenki között, csak irigy, mint egy kutya. Ismerem régebbről, és nagyon hiú és pénzéhes. Egyszer nyert egy szépségversenyt, és azóta nem viseli el, ha valaki szebb nála. Azért kattant be így rád, mert dicsekedett az egyik macskacsajnak, hogy ő volt valorian szépe, az meg azt válaszolta, hogy azért, mert Arleth de Énorme nem indult. A macskacsaj szerintem bír téged. Lehet, hogy már beszéltetek.
    Arleth épp válaszolt volna, amikor a tanári asztalnál felállt egy hosszú, szőke hajú embernő, akinek az egyik szeme kék volt, a másik szemén egy vágás haladt át, és az egész szeme fehér volt. A sérülése ellenére szép volt, de látszott, hogy az azért rontott megjelenésén.
    - Figyelem! Bizonyára olvasták, hogy először fajok szerint lesznek beosztva, és majd csak a későbbi években vegyülnek el. Ezért megkérnék mindenkit, hogy fajok szerint álljanak egyesével egymás mögé, hogy ki tudjuk osztani az órarendeket!
    Mindenki felállt, székcsikorgást lehetett hallani mindenhonnan és szépen-lassan összeálltak a sorok, habár néhány kevert vérű nem tudta hova álljon, a tanítók elrendezték őket. Arleth megnézte az ember sort, és örömmel látta, hogy így jóval kevesebben vannak. Ez kevesebb gúnyolást jelent. Ehrielle mögötte állt, előtte pedig egy talán macskaféle vérrel is rendelkező fiú volt. Mikor mindenki megkapta az órarendjét, elindultak az órákra. Arleth elmerült arccal tanulmányozta a órarendjét, melynek ezen napján az első órája a Mágikus Védekezés és Támadás volt, amit a kinti füves pályán tartottak. A füves pálya elég nagy volt, céltáblákkal és gyakorló bábukkal teli, egy kis fészerben pedig a fa botokat és pálcákat tartották. Az oktató még nem volt ott, de hamarosan feltűnt előttük egy fiatal, szőke hajú nő, pap felszerelésben és a derekán egy villámló pálcával. A nő kissé emlékeztetett egy tündére, mert gyönyörű volt, és kortalan. Arleth nem tudta volna még csak behatárolni sem a korát.
    - Üdvözölök mindenkit az első Mágikus Védekezések és Támadás órán! A nevem Hiritra Floy, félig ember vagyok, félig tünde. Vagy tanárnőnek hívjanak, vagy Miss Floynak, esetleg Floy professzornak. A mai órán megbeszéljük, hogy mit fogunk tanulni ebben az évben. Üljetek le! - mondta, miközben ő is leült a fűbe. A gyerekek követték a példáját.
    - Remélem nem kell senkinek se elmagyaráznom, hogy az óra mivel kapcsolatos, hiszen a nevéből kiderül. Az első félévben főleg a pálca- és bothasználatot tanuljuk, és a gantha pajzsok előnyeit, hátrányait taglaljuk majd. A második félévben pedig elkezdnünk varázsolni, és csupán csak jövőre lesz szó a gyakorlati gyógyításokról és áldásokról. Nos, mindenki megértette?
    A lúrkók bólogattak.
    - Helyes. Amit még tudniuk kell, hogy minden órára el kell olvasniuk egy fejezetet a tankönyvükből, ugyanis nagy valószínűséggel az olvasott anyagból lesz dolgozat, vagy ha az nehezebb rész volt, akkor arról fogunk tanulni. Szeretném még elmondani, hogy aki nem megfelelőlen viselkedik az órámon az hamarabb repül, minthogy kimondhatná, hogy: pap. Remélem elég világos voltam.

    A tanárnő még megbeszélt velük pár szabályt, amivel az óra nagy része el is telt. Miss Floy elküldte őket a következő órájukra, ami Gyógytan volt. A gyógytant egy tündér tartotta, Lordont Gail peofesszor, az alagsor egyik tantermében. Az alagsorban hideg volt, a kövekből kirakott falakon fáklyák adtak minimális fényt, és a tanteremben is így volt. A diákok vacogva foglalták el helyüket a tanteremben, ahol a polcokat különböző bájitalok és gyógynövények foglalták el, és néhány beazonosíthatatlan valamik, amik üvegben lévő löttyökben úszkáltak. A professzor a nagy, embereknek tervezett asztal tetején állt, láthatólag cseppet sem zavartatta magát. Ehrielle és Arleth az első sorban ültek, és amikor mindenki megjött, a professzor mély, kissé rekedtes hangon szólalt meg.
    - A Gyógytan óra az egyik legfontosabb. A papok itt ismerkednek meg igazán a papság fogalmával. Az első félévben a gyógynövények fajtáiról, lelőhelyükről, és felhasználási módjáról fogunk tanulni, és szó esik majd elméletben és gyakorlatban is a bájitalokról, míg a második félévben kizárólag a gyógyító képességek elméletével ismerkedünk. Miss Floy már bizonyára világossá tette, hogy nem tűri a szemtelenkedést és a szófogadatlanságot, és, hogy azoknak mik a következményei. Nos, ha valaki az én szabályaimat szegi meg, akkor elég nagy rá az esély, hogy meghal.
    A teremben valahonnan egy nyikkanás hallatszódott.
    - Nem, nem én ölöm meg, hanem a rosszul felhasznált növények. Ezért figyeljenek oda, legyenek precízek.
    - Nos, az első óra tiszteletére foglalják el magukat csendben, ma még nem tanulunk semmit.
    A gyerekek lassan egymás felé fordulva kezdtek el sugdolózni. Ez alól az Ehrielle-Arleth páros sem volt kivétel.
    - Húha, eddig mindenki nagyon szigorú - súgta a kékbőrű lány. - Ezt egyik rokonom sem említette!
    - Milyen kasztúak a szüleid?
    - Anya íjász, apa éjjeljáró. De a nagyi, aki egyébként elf, ő pap és sose említett ilyesmit. Vagy csak nem figyeltem rá. Annyira sokat szokott beszélni, hogy nem tudom, hogy mi lényeges és mi nem, így meg nem tudom kiszűrni a lényeget - ezt annyira vicces volt az állandóan beszélő Ehrielle-től hallani, hogy Arlethnek a szájába kellett harapnia, hogy ne nevessen fel. - De amúgy imádja a királyt, meg a törvényt. Ha kiadnának egy beszéd elleni tilalmat, vajon mit csinálna? Szerintem megtanulna valami jelbeszédet. Még az se zavarná, hogy senki nem érti. Ja, és téged is imád. Oda meg vissza van tőled, mert te olyan "gyönyörűséges és bájos kis teremtés! A kis királyfi se találhatna jobbat! Oh, annyira szépséges az a kislány!" vagy. És a szép meg a gyönyörű további szinonimáit inkább nem részletezem. Már a nászajándékot is elkezdte csinálni. Hímzett ruhát fogsz tőle kapni, ami nagyjából 19 éves korodban lesz rád jó.
    - Húha - nyögte döbbenten Arleth. - ez nagyon kedves tőle.
    Ehrielle tovább magyarázott, de Arleth már nem igazán figyelt oda. Csak a mágikus harang hangja térítette észhez, ami az óra végét jelezte.
    - Nos, örültem a találkozásnak - szólalt meg Gail professzor. - Induljanak a Ritmikus Gimnasztika órájukra!
    - Ritmikus Gimnasztika??? - kiabálta az osztály.
    - Igen, a benti gyakorlópályán lesz, Miss de Qluerral.
    - Minek nekünk Ritmikus Gimnasztika? - kérdezte kifele menet Arleth.
    - Nem tudom...de az én egyensúlyérzékem egyenlő a nullával. Ez nekem nem fog menni.
    A csapat kissé kétségbeesetten érkezett meg a benti gyakorlópályára, ahol már rengeteg matrac, labda, kötél és karika, és egyéb kellék volt előkészítve. A gyerekek nem tudtak hova ülni, ezért egy matrac mellé telepedtek, várva a tanárnőt, aki pontosan becsengetésre érkezett. Az az embernő volt, akinek az egyik szemén seb futott végig. Furcsa ruha volt rajta, ami kiemelte alakját, és Arleth szerint azért viselte, hogy ne gátolja semmiben, ha mozog.
    - Üdv mindenkinek! Parlichade de Qluerral vagyok, többek között a Felszereléstan és a Stratégia oktatójuk is én leszek. bizonyára azon gondolkodnak, hogy mi szükségük lehet a Ritmikus Gimnasztikára. Ezt mind a három mágikus kaszt tanulja, hogy ezzel a táncra hasonlító mozgással elkerülje az ellenséges papok, mágusok és megidézők átkait, az íjászok nyilait. Ez nem csak kitűnő elkerülés, de az ellenség figyelmét is elvonja.
    - A tantárgyhoz hajlékonyságra, ritmusérzékre, ügyességre és egyensúlyérzékre van szükség. Először a hajlékonyságunkra fogunk edzeni, és majd ha megtanulták az első lépéseket, akkor majd kellékeket kezdünk el használni. Ilyen kellék például a kötél. Most elvarázsolok pár botot, hogy lőjenek rám átkokat, és bemutatom, hogy ezzel a taktikával hogyan lehet elkerülni őket.
    A tanárnő tényleg elvarázsolta a botokat, és zenét is elővarázsolt.
    - A zene megkönnyíti! Az elején maguk is így fognak gyakorolni.
    Miss de Qluerral nem szólt többet, csak amikor a botok elkezdték felé az átkokat, táncra perdült. Az egész osztály tátott szájjal figyelte, ahogy kecses és hajlékony mozgásával az öt bot közül egyiknek az átka sem találja el, s közben még ritmusra is mozgott. Ez így ment még pár percig, majd a botok leálltak, a zene elhallgatott, és a professzornő kissé kócosan abbahagyta a táncot. Hatalmas tapsot kapott, csupán Darnotta nézett rá szúrós szemekkel.
    - Köszönöm - mosolygott szerényen a nő. - Most próbálja meg valaki leutánozni a mozdulataimat! Mondjuk...te! - Pont Arlethre mutatott. - Hogy hívnak?
    - Arleth de Énorme - válaszolta a kislány megszeppenve.
    - Arleth. Gyere csak, nem kell félned! - biztatta őt.
    A kis hercegnő lassan felállt, majd a terem közepe felé ment, ahol a tanárnő állt.
    - Most is zenére fog menni, és ugyanúgy öt bot fog működni, de gyengébb, alig ártó átkokat fognak lőni! Arleth, kezdheted!
    És Arleth elkezdett. Nem figyelt semmire és senkire, csak is a zenére és a felé süvítő átkokra, és a mozdulataira. Nem tudta hány perce táncol, de legnagyobb meglepetésére egy átok sem találta el, habár egy kicsit kezdett fáradni. Társaira pillantva megint csak tátott szájakat látott, amit nem tudott mire vélni. A zene hirtelen elhallgatott és egy percig teljes csönd uralkodott a termen. Majd a tanárnő döbbenten tapsolni kezdett, amit az osztály üdvrivalgással folytatott. Ehrielle felé szaladt, és a nyakába ugrott.
    - Arleth, te istentelen tehetség vagy! Annyira gyönyörűen csináltad, és egyszer sem találtak el!
    Miss de Qluerral legyintett, mire a teremben megint csend lett.
    - Nos, most láthattunk egy tökéletes táncot, és egy csodálatos tehetséget. Most induljanak a következő órájukra, és legyenek büszkék Miss de Énorme-ra. Csodálatos tehetség.
    Arleth rég volt ilyen boldog és büszke.

    Egy teliholddal később

    A gimnasztika órán történtek megváltoztatták a többieket. Már senki sem szekálta többé Arlethet, a legtöbben őszinte ámulattal kezdték őt csodálni, egyedül Darnotta próbált meg újabb "lázadást" szítani ellene, de Sikra már nem állt mellette, és egyedül nem sokra ment. A lány bocsánatot kért tőle, és ha nem is lettek legjobb barátnők, de néha beszélgettek, és kiderült, hogy Sikra is gyönyörűen tud táncolni, habár ő is elismerte, hogy Arleth tehetségesebb. Azóta a bűvös alkalom óta több gimnasztika óra is volt, és hamar kiderült, hogy Arlethben megvan minden ami ehhez kell: hajlékonyság, ritmus- és egyensúlyérzék, és rengetek tehetség. Miss de Qluerral különórákra járatta, mert az osztály többi része nem tudta vele tartani a lépést, így viszont csak őt húzták vissza. A rendes órákon szinte kivétel nélkül ő mutatta be a feladatokat, a lépéseket, és nagyon sokat segített a többieknek. Ehrielle is egészen szépen javult, bár a lány elég kétballábas volt, de ettől függetlenül élvezte az órákat. Ő és Arleth nagyon jó barátok lettek, sokat segítettek egymásnak. Ehrielle nagyon tehetséges volt Gyógytanban és Stratégiában, így ezekben tudott segíteni neki, habár nem igazán volt rá szüksége, remekül elboldogult. A már említett órákon kívül tanultak még Történelmet (ami elég unalmas volt), Ellenséges észjárást (ez elég zavaros és nehéz óra volt, amit nem könnyített meg a szenilis Mr Juel), és Repüléstant. Erre azért volt szükség, mert a hollóvá változás mindenkinél máskor következik be, és az elején kontrollálhatatlan, ezért már most elkezdték megtanulni az alapokat. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy pár diák - köztük Arleth is - rögtön az óra után átalakultak. Éppen ebédelni tartottak, amikor Crystal, egy kedves, de csúnyácska macskaféle lány rosszul lett, őt pedig Fider, egy ember fiú, majd pedig Arleth követett. A három gyereket gyengélkedőre szállították, de még útközben átalakultak, a diáktársaik legnagyobb döbbentére. Egy egész teljes napig nem tudtak visszaváltozni. Azóta együtt járnak különórára, ahol többek között megtanulják kezelni az átváltozásokat (túl heves érzelmekre bármikor átváltozhatnak), és magát a repülést.

    A hónap végén a diákok megkapták a tanulmányi eredményeik értékelését, és ebben a hónapban Arleth lett az osztályelső. A kislány büszkén írta meg ezt a hírt szüleinek bagolypostával, akik rendkívül elégedettek voltak vele.

    Az idő nagyon gyorsan ment, és a diákok már csak azt vették észre, hogy lassan nyakukon a vizsgák. A hideg telet a kellemes tavasz váltotta fel, és nyár előtt elviselhetetlen lett a hőség, nehezükre esett a tanulás. Arleth és Ehrielle együtt készültek és mindkettejük megelégedésére nem volt gondjuk egyik tananyaggal sem. Néha hozzájuk csapódott Sikra, ám ez elég ritka volt, mert mindazok ellenére, hogy Darnotta kihasználta, még barátnők maradtak. Viszont a két lány utálta Darnottát, ezért Sikra ritkán volt velük.

    Lassan, de biztosan elérkeztek a vizsgák. A legtöbben a sok tanulástól elég ingerlékenyek és stresszesek voltak, így szinte mindenki napi rendszerességgel vitatkozott mindenkivel. A puskaporos hangulat csak akkor enyhült, amikor az utolsó vizsgájukon is túljutottak (ez a történelem volt). Ekkor mindenki fellélegzett és örömmel vetették bele magukat az esti díszvacsorába. Arlethék asztalánál nagy kacagások voltak, rengetegen ültek ott. A tanulók vegyes érzelmekkel várták a szünetet. Boldogok voltak, hogy végre, majdnem egy év után láthatják szüleiket, de elfacsarodott a szívük, amikor arra gondoltak, hogy el kell hagyniuk második otthonukat. Végül elérkezett az indulás napja.

    Arleth örömmel vetette magát apja és anyja nyakába, majd elbúcsúzott barátaitól és hazaindultak...


    3 évvel később

    - Mi van, ha elrontok valamit?
    - Nem fogsz, hidd el. Ezerszer elpróbáltad már, és csak az elején voltak hibáid.
    - De ha mégis? Leégetem magam egész Valorian előtt...
    - De nem fogod. Csak kapcsold ki az agyad, vagy tudom is én, hogy mit szoktál csinálni, ha táncolsz! Fordulj ide, hagy igazítsam itt meg a szoknyádat! Kicsit elgyengült a tartása. De ne mozogj, mert tűk vannak nálam!
    Arleth bosszúsan fordult Ehrielle felé. Épp a táncos jelmeze volt rajta. Idén a végzős papok tartották meg az éves előadásukat (amit minden évben más kasztúak adnak elő), ami most a ritmikus gimnasztika köré épült, és pont őt, Arlethet kérték fel, hogy táncolja el. 11 éves volt, és az egyik legtehetségesebb pap az egész papképzőben, habár nem igazán izgatták a gyógyítások és áldások. Sokkal jobban szeretett támadni, mint meghúzódni a háttérben és gyógyítani a többieket. Lassan egy éve nem találkozott szüleivel és vőlegényével, és nem éppen úgy tervezte ezt a pillanatot, hogy kissé kihívó ruhában táncoljon és ugráljon el átkok elől.
    - Kész is vagy! - Ehrielle az évek alatt sokat változott. Kékes-fehér bőre egyre jobban hajolt a kékre, és arca is igazán bájos lett. Különleges bőrszíne jól állt szőke hajával és zöld szívével. Arlethen is volt pár kisebb változás. Idősebb lett, szebb, és a haja most már inkább barna volt, mint szőke. Szemei változatlanul zöld és lila színben pompáztak, egyedivé téve az angyali arcot. Nem maradt több ideje gondolkodni, mert figyelmét elvonta a belépő Miss Qluerral.
    - Hogy érzed magad? - fordult felé.
    - Lámpalázasan.
    A nő elmosolyodott.
    - Ez természetes. De hidd el, nem lesz semmi baj. Csodálatos leszel.
    A lány sóhajtott.
    - Remélem.
    - Hagylak felkészülni. Öt perc múlva viszont kezdünk!
    A tanárnő távozott, és Ehrielle megborzongott.
    - Ez a nő annyira félelmetes tud lenni...Na, nekem mennem kell, én is a támadóid között leszek. Puszi, sok sikert!
    Miközben ő a színpadon fog táncolni, öten fogják őt átkokkal támadni, hogy ezzel is látványosabbá tegyék az előadást, és nehezebbé az ő feladatát. Arleth idegesen harapdálta a szája szélét, majd lassan elindult a színpad felé. Pillanatokon belül meghallja a zenét, és akkor táncolni fog. Semmi másra nem fog figyelni. Lassan, nyugtatóan lélegezni kezdett, így egy kicsit lehiggadt. Lassan meghallotta az első hangokat, kilépett hát a színpadot és az őt elválasztó függönyön, a terem közepe felé ment, majd amikor a zene elindult, táncolni kezdett. A zene ritmusára mutatta be az akrobatikus lépéseit, és kerülgette a rontásokat, amiket a nézőközönség izgatott és csodálkozó morranásokkal jutalmazott. Majd a zene leállt, és a teremben tapsvihar tört ki. Arleth a páholyban megpillantotta a királyt és a szüleit, és mindnyájan büszkén mosolyogtak rá.

    Kis megjegyzés 2:
    Nos, a végén lévő előadást úgy gondoltam, hogy mindegyik évben más kaszt tervez meg valami "végzős búcsúztató" ünnepélyt, amit a legjobb tanuló ad elő. Idén a papokon volt a sor, ezért Arleth táncolt.


    Ilyennek képzelem Arleth táncát (meg a ruháját is): https://www.youtube.com/watch?v=WRro1MAqU9Q
    Arleth 11 évesen: http://kepfeltoltes.hu/110825/Melancholic_Princess_by_Lunatique_SF_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Ehrielle (11 évesen): http://kepfeltoltes.hu/110825/af95c07565177de76002aaba3ed24640_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Darnotta (11 évesen): http://kepfeltoltes.hu/110825/The_Lost_Princess_by_keevs_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Parlichade de Qluerral: http://kepfeltoltes.hu/110825/Wizard_Girl_by_hokunin_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Hiritra Floy: http://kepfeltoltes.hu/110825/20100919234551-37efc896_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    avatar
    Sephtona/Freiellla

    Hozzászólások száma : 188
    Join date : 2011. Sep. 01.
    Age : 21
    Tartózkodási hely : A monitor előtt

    Re: Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Témanyitás  Sephtona/Freiellla on Vas. Szept. 11, 2011 3:14 am

    Harmadik fejezet
    Hercegnőtan

    "Milyen hízelgő, ha szolgák tömegei várják ugrásra készen a parancsunkat! És milyen elgyengítő."

    Frank Herbert


    Arleth már lassan egy hónapja élvezte újra valoriani otthonának kényelmét. Örült, s nem is. Boldoggá tette, hogy ismét egyedül alszik gyönyörű, lila selyemmel és baldachinnal ellátott francia ágyában, hogy bármikor kiülhet a szintén lila selyemből készült függönnyel eltakart ablak párnázott kis párkányára, hogy hatalmas szekrényeiben végre kényelmesen elfér. Bármennyire is szégyellte magát érte, csodálatos érzés volt, hogy ismét szolgák szolgálják ki és oktatói csakis rá figyelnek. Szülei szinte minden nap drága holmival ajándékozták meg, ő pedig örült, hogy újra kényeztetik, bár szívében volt szomorúság is. Hiányoztak barátnői, az esti pusmogások Ehrielle-el, és ezekre visszagondolva elöszőr csak nehezen tudott elaludni saját ágyában, ami annyira idegennek tűnt. Végül egy hét után sikerült visszarázkódnia a régi kerékvágásba. Táncolni, hegedülni és hárfázni tanult, ám tanulmányainak új részét kellett elkezdenie tanulni: az etikettet.

    Mikor ezt meghallotta alig hitt a fülének. Etikettet? Hiszen kiskora óta tanulja az illendő viselkedést! Ám nevelőnője, Agnete csak annyit mondott, hogy meg kell tanulnia hercegnőként viselkedni, és nem egyenlőként kezelni a parasztokat a nemesekkel. Sőt, legnagyobb megdöbbenésére mindenki ezzel tömte a fejét. Agnete, a zene- és tánctanárai, de még oly' kedves támadás oktatója, Odette is, pedig ő se tett soha különbséget a magasabb rangúak és a "pórnép" között. Az etikett órái a valoriani kúriájuk könyvtárában volt, Agnete mindig hatalmas, vaskos és meglehetősen poros kötetekkel érkezett, pedig a könyvtár sötétfa polcai több mint 50000 könyvvel szolgálhattak. A vadiúj tankönyvei voltak azok, amik a helyes viselkedésről szóltak. Agnetenek el kellett rohannia a konyhára, mert a nevelőnőség mellett sok önkéntes munkát is elvállalt, hogy segítsen a kúria személyzetének, akik sajnos sokszor túlterheltek voltak.

    "Ha bort iszunk az étkezéshez, a boros kelyhet a száránál tartsuk. A koccintás nem kötelező. Nagyobb asztaltársaság esetén legfeljebb a közvetlenül mellettünk ülőkkel koccintsunk, a többiek felé csak megemeljük a poharat. A boros kelyhet maximum kétharmadig töltsük. A borivással kapcsolatban tévhit, hogy a borra nem illik rátölteni. "

    Arleth unottan ásított, és mivel a közeljövőben nem szándékozott bort inni, pár lappal arrébb lapozott átugorva ezt a leckét. Vállat vonva fogadta, hogy a kés és egyéb evőeszközök használatának leckéjét is "véletlenül" arrébb lapozta. Elfordult a könyvtől, és inkább a kúria hátsó kertjében játszadozó szolgagyerekek felé pillantott. A gyerekek fogócskáztak és bújócskáztak, és ő is szívesen csatlakozott volna hozzájuk. Az idő gyönyörű volt, a nap melegébe kellemesen lehetett sütkérezni, ő pedig a könyvtárban tanult. Megint. Hetek óta ez ment. Bújta a könyveket, remélve, hogyha hamarabb kiolvassa őket, hamarabb elfogynak. Így lenne logikus nem? - gondolta mindig. De a könyvek sose fogytak el. Mindig újabbak és újabbak jöttek, egyik vastagabb volt, mint a másik. Szülei nem vették észre rosszkedvét, túlzottan büszkék voltak egy szem lányukra, akit már most hercegnőnek neveztek, pedig még nem volt Helias felesége.

    Gondolatai elől elhessegette ezeket a kellemetlen képeket, és figyelmét újra a lurkókra fordította. Nagyjából annyi idősek voltak, mint ő, de azért volt pár kisebb is. Szeme már épp továbbsiklott volna, hogy a közelben csordogáló folyóra pillantson, amikor megpillantott egy fiút lustán a falnak dőlve. Kicsit idősebb lehetett nála, és Arleth kissé pirulva, de úgy gondolta, hogy nagyon jóképű. Nagyon világos szőke haja volt, ezüstszőke lágy vonásai megkoronázták az összképet, amit tökéletesen kiegészített az ezüstkék szem. Ezt tökéletesen láthatta, mert a fiú pont őt figyelte. A lány döbbenten meredt rá. Hogyan láthatja? A könyvtár egy hatalmas toronyban van, ő onnan lentről nagyon picinek látszódhat. Mennyi az esély rá, hogy a fiú észrevette és olyan sasszeme van, hogy még a szemeibe is tud nézni? Nem sokat tudott ezen gondolkodni, mert a fiú mintha hirtelen hallott volna valamit, megfordult és elsietett. Hirtelen kicsapódott a könyvtár ajtaja és Agnete már vissza is tért. Arleth villámgyorsan vissza is fordult a vastag könyvek felé, és olvasni kezdte az első sort, ami a szeme elé került.

    "A késés már önmagában is elítélendő, de késni, valamint nem szólni arról, hogy mennyit késik, illetve miért, már a faragatlanság határait súrolja. Ha megígért egy adott időpontban való találkozást, illik ehhez tartania magát. Csupán öt perc a tolerálható késés nyilvános helyen, de 20 percnél tovább nem kell várni senkire sem.

    Étkezésre szóló meghívásnál sem illendő elkésni, ha mégis előreláthatóan közbejött valami, előző nap még lemondható, de pár órával előtte már sértésnek minősül. "

    - Nocsak! - állt meg fölötte nevelőnője, miközben azt a részt nézte, amit éppen olvasott. - A hercegnő ilyen gyorsan olvas? Dehát, mit is várok én, egy egyszerű szolga az udvari néptől? Nos, kisasszonyka, akkor tessék, mondja fel nekem az étkezési szabályokat!
    - Agnete! - szólalt meg azon a felsőbbrendű hangján, amit csak neki tartogatott. - Nem hiszem, hogy olyan rangod lenne, hogy parancsolgass egy hercegnőnek.
    Mindig azt sulykolták belé, hogy nem mindenki egyenlő. Hát tessék! Ő csak a tanultak alapján ítélkezik. Agnete a szemeit forgatta, míg Arleth győztesen elmosolyodott.
    - Akkor talán az apját kéne idehívnom. Rá bizonyára hallgatna a kisasszonyka - játszotta ki a nevelőnő az utolsó esélyeit. Arleth szerette az apját, de nagyon tisztelte is. Az apja szava számára parancs volt. Bár ezt Agnete nem tudta. Ezért Arleth folytatta a megjátszást.
    - Nos, Agnete, ebben tévedsz. Tudod, a rangom még apámnál is feljebbvaló. Felettem már csak a király és a királyné áll. És nem hiszem, hogy a király díjazná, ha idehívatnád csak azért, mert te nem tudsz engem megnevelni.
    A nő a halántékát masszírozta, és Arleth a "feladom" szót olvasta le a szájairól. Majd észrevette, hogy a kint játszadozó gyerekek elfutnak, és vágyakozva pillantott utánuk. Sajnos ezt a pillantást Agnete is meglátta.
    - Kisasszonyka? Hát ez a baj? - szólt gyengéden a lányhoz. - Magányos vagy? Barátokat szeretnél?
    - Nem - sóhajtotta a lány, miközben hátradőlt. -, csak szeretnék én is játszani. Mint minden korombeli gyerek, de nem! Én itt poshadok a könyvtárban és unalmas könyveket magolok be, amiknek a felét már tudom, a másik fele meg nem érdekel. Őszintén, szerinted én szándékszom mostanság bort inni? Minek nekem kehely tartást tanulnom? és különben is! Kehely tartás?! Micsoda baromság ez!
    - Na de kisasszonyka! A baromság nem hangozhat el az ön szájából! Ostobaság, esetleg.
    - Felfuvalkodottság, az! Minek kell nekem külön flancos nyelvet tanulni?! Senki nem beszél így, csak a sznob népek!
    - Kisasszonyka - tette gyengéden a kezét a vállára a kedves, pufók nő. -, tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy untató és igazságtalan, de önnek ez a sorsa. Már akkor hercegnő volt, mielőtt egyszer megláthatta volna a napfényt. A királyi családnak négy fia van...
    - Jajj, Agnete, én is tisztában vagyok vele, hiszen szinte minden nap ott vagyok, nem kell elmondanod, köszönöm!
    - Hagyd, hogy befejezzem! A legidősebb Helias, aki három hónappal idősebb nálad. Amikor megtudták, hogy fiúk lesz, a királyi pár csodálatosan boldog volt, aztán a kis Helias még meg sem született, de már feleséget kerestek neki. Akkor derült ki, hogy édesanyád várandós veled, egy kislánnyal. A király és édesapád legjobb barátok voltak, és rögtön eszükbe is jutott egy fantasztikus terv: Valorian két leghatalmasabb családja eggyé válik, nektek köszönhetően. Akik tudták, hogy egy napon egymáséi lesztek, mind azért imádkoztak, hogy egészségesek legyetek. A Mahák és a de Énormék együtt? Elpusztíthatatlan páros lennétek! A Mahák vérében ott a harc, az ész, a stratégia, minden, amire egy kiváló katonának szüksége van. A de Énormék évezredek óta a legbefolyásosabb és leggazdagabb család, nem csak Valorianba, de szinte egész Ibériában! Méghozzá ők is intelligensek, ravaszak, és századok óta nyílt titok, hogy az őseik között a leghatalmasabb tündék foglaltak helyet, nem is beszélve arról, hogy ők az egyetlenek, akik elmondhatják magukról, hogy habár nagyon régen, de volt egy-két sellő vagy szirén (nehéz őket megkülönböztetni; szerk) a családban. Amint Helias megszületett, és biztos volt, hogy te is egészséges leszel, már írták is alá a papírokat. Papok és bírók tömegei voltak ott, hogy a szerződés szinte pusztíthatatlan és megszeghetetlen legyen. Aztán megszülettél te is, és azóta mindkettőtökbe azt sulykolják, hogy egymásnak vagytok teremtve, ami szinte szó szerint igaz. Nem volt olyan perc, amikor másnak szántak volna téged. Aztán a királyné megint terhes lett; ezúttal Odmund herceggel, aki egy fél évvel fiatalabb nálad. Aztán őt eljegyezték azzal a tündér-ember lánnyal, Lady Purleda lányával, Liette a neve talán? Nos, a nép akkor is ünnepelt, de közel sem annyira, mint nálatok, hiszen Odmund sose lesz király, hacsak Helias meg nem hal. Ami elég valószínűtlen, tekintve, hogy az a fiú talán még oda se mehet egyedül, ahová a király is gyalog jár...No, mindegy. Aztán ugye megszületett Klaris herceg, aki másfél évvel fiatalabb nálad akinek még nincs is jegyese. Annyira sok a kém, hogy úgy gondolták, hogy majd a fiúk választhat, ha elég érett és bölcs lesz. Ezzel hatalmas szerencséje van, mert annak az esélye, hogy egy herceget vagy hercegnőt nem jegyeznek el születése első pillanatába, iszonyat ritka, összesen két esetről hallottam eddig. Aztán ugye ott van Zerhion, aki még csak alig négy éves. Az ő lehetséges jegyespárjával most folynak a hivatalos intézkedések - papírmunka, találkozók szervezése, és a részletek. Nos, érti a kisasszonyka, hogy mire akarok kilyukadni egy ilyen hosszú monológ után? Az ön tanultsága meglehetősen fontos. 18 éves korában hozzámegy a herceghez, és nemsokára majd együtt átveszik a trónt. Fontos, hogy annyira felkészüljenek a háborúra, ami úgy látszik egyre jobban elkerülhetetlen, amennyire csak lehet. Az ön kis kezében van a jövőnk - a nő annyira reménytelten nézett Arlethre, hogy az nem bírt neki nemet mondani, így inkább egy nagy sóhajjal újra elkezdte elolvasni az etikett evőeszköz részét.

    Másnap kivételesen szabadnapot kapott, mert a család meglátogatta a királyi családot, mint minden héten minimum egyszer. Arleth ilyenkor mindig legújabb ruhájában volt. Most éppen egy egyszerű, fehér bársonyruha volt rajtam amelynek szegélyei arannyal voltak hímezve és nagy ujjai voltak, földet seprő szoknyarésszel. Ehhez egyáltalán nem megszokott módon kapott egy arany palástot is, és egy gyémántokkal kirakott arany tiarát, amely fantasztikusan mutatott sötétszőke haján, ami aranyban ragyogott, ha rásütött a nap. Hintóval mentek, és a hatalmas, eget érő tornyokkal rendelkező kastély hamar feltűnt. Arleth minden egyes látogatásával azt gondolta, hogy a kastély egyre nagyobb és nagyobb. A Maha család tagjai már vártak rájuk. Veolyen megigazította mályva színű szaténruháját, amely legszebb darabja a vésett, arany fűző volt, míg Handel hollófekete köpenyének csuklyáját próbálta stílusosan eligazítani. Arleth csak szemét forgatta szülei túlbuzgóságára. Észreveszik a csálén álló kalapokat, de az ő boldogtalanságát nem. Lehet, hogy le kéne cserélniük egy kalapra. Egy szép, drága kalapra.

    Kiléptek a hintóból, először anyja, majd ő, és apja. A rangsorrenddel volt egy kis hiba, de a Mahák nem rótták fel nekik, szinte már egy család voltak. Rossaluna Maha, mint mindig, most is gyönyörű volt, és szokása szerint jégkékbe öltözött, drága gyöngysorokkal és egy állatprémmel (Arlethet túlzottan is egy pumára emlékeztette) kiegészítve. Neban Maha mint mindig, most se adott magára túl sokat, ugyanolyan volt, mint máskor. Helias büszkén feszített arany palástjában, ami Arleth köpenyének tökéletes másolata volt. Önelégült arcára nézve Arleth kicsit vidámabb lett, de csak azért, mert ilyenkor Helias mindig nagyon aranyos volt vele, ami mostanában elég ritkán volt elmondható a fiúról. Odmund herceg unottan állt ott, mozdulatlanul, Arleth csak a szeme mozgását látta, ahogy egyszer végigméri őt, aztán újra egy pontra függesztette a szemét. Klaris boldogan vigyorgott Arlethre. Köztük mindig elég testvéries volt a kapcsolat. Klaris elmondott mindent neki, amit senki másnak nem. Kapcsolatuk a bizalomra épült, és a bajtársiasságra. Alig több, mint másfél év volt közöttük, de a fiú intelligenciája és kinézete nem erről árulkodott. magas volt, magasabb mint Helias, ami miatt mindig ő tűnt a legidősebbnek. A legkisebb kis csibész, Zerhion is rávigyorgott Arlethre hiányzó fogacskáival, amit Arleth egyszerűen ennivalónak talált. A kisfiú mindig a remek játszópajtást látta benne, Arleth pedig sose tudott neki nemet mondani. Édesapja már a kezét nyújtotta a királynak, hogy hivatalosan is üdvözölhesse, amikor Zerhion mit sem törődve azzal, hogy testvérei próbálják visszatartani, Arleth-hez szalad, majd átölelte a lány combjait.
    - Arleth! - sipította boldogan. Arleth simogatni kezdte a sötétbarna hajt, mire a fiúcska szorosabban ölelte. A királyné mosolyogva nézte a jelenetet, ahogy Arleth szülei is, Neban Maha megint karót nyelt volt, Odmund érdektelen, Helias szemrehányó, míg Klaris arcáról azt lehetett leolvasni, hogy azon gondolkodik, hogy utánozza-e öccsét. Végül senkit nem szidtak meg, a hangulat az udvariasról ennek a kis közjátéknak köszönhetően családias lett. A gyerekek most kivételesen kint játszhattak az udvaron, míg a szülők teáztak.

    Arleth épp Heliasba karolva sétált a rózsakertben (mögöttük ott rohangált a szolganépség fele), amikor a fiú elővett egy ékszeres dobozt és szó nélkül a lány kezébe nyomta. Arleth értetlenül bámult a csomagra, majd lassan kinyitotta. Egy gyönyörű, vörös kövű, mithril gyűrű volt benne.
    - Khm, ez az eljegyzési gyűrűnk. Apám szerint fontos, hogy mindig rajtad legyen, tudod, a nép miatt. Elég pletykásak.
    Arleth kissé csalódott volt, hogy Helias azért akarja vele hordatni ezt a csodálatos ékszert, hogy a nép ne pletykálkodjon. Várt pár pillanatot, hátha a fiú szeretné felhúzni az ujjára a gyűrűt, de ismét csak csalódott. A fiú csak türelmetlenül bámult rá. Kissé mérgesen felvette a gyűrűt, ám amint az az ujjára került, dühe rögtön el is szállt. A meglepettség vette át a helyét. A gyűrű felragyogott, és vésett szavak tűntek fel a gyűrűbe vésve. Tünde nyelven voltak írva, ezt ránézésre lehetett látni, de Arleth nem tudta volna elolvasni, hogy mit jelent.
    - Mehetnénk tovább? - kérdezte Helias türelmetlenül, de Arleth nem haragudott rá. Ahhoz most túlságosan boldog volt.


    Három évvel később

    Arleth türelmetlenül dobolt lazacszínű, selyem balettcipőbe bújtatott lábaival. A bál már több mint félórája tart, Agnete pedig még mindig az ő hajával van elfoglalva. 14 éves volt, éppen Helias herceg születésnapi báljára lenne hivatalos, de még nincsen kész. Kezeivel idegesen gyűrögette a lazac- és halványvörös színben pompázó ruhájának ujjait. Arleth mindig szerette a ruhákat, de ezt pont nem. A ruha anyaga nehéz volt, a fűzője túl szoros, a szoknyarészről ne is beszéljünk. Fogadok, gondolta magában, hogyha így akarnék úszni, a ruhám lehúzna és megfulladnék. Agnete épp most végzett hajának konttyá varázsolásával és elégedetten szemlélte a végeredményt. Arleth három év alatt nem sokat változott, legalábbis arcra nem. Teste karcsúbb és formásabb lett, haja hosszabb, derekáig érő, és ki is szőkült. Most már egyértelműen világosszőke volt, mintsem barna. Szemei még mindig zöld és lila színben pompáztak.
    - Kész is van a kisasszonyka! Most viszont siessen a bálterembe, mielőtt lekési a táncot! - terelgette nevelőnője kifelé. Arlethnek nem kellett kétszer szólni, kicsit megemelte ruháját és futásnak indult. A folyosón lévő őrök furcsán néztek rá, de őt ez hidegen hagyta. Végül pár perc múlva már megpillantotta a bálterem nyitott ajtaját, ahol rengeteg nemes már táncolt. Sikerült észrevétlenül besurrannia és Helias mellé tudott jutni (aki éppen egy idős házaspárral beszélgetett, Arleth úgy emlékezett, szegről-végről rokonok voltak), anélkül, hogy bárki észrevette volna.
    - Te meg hol voltál? - kérdezte ingerülten a herceg. Csak akkor szokta letegezni
    - Ne haragudjon, de sajnos kissé sokáig készülődtem.
    - Gyere, már rég táncolnunk kéne! - azzal megragadta a lány karját és a bálterem közepéhez húzta. Mindenki más abbahagyta a beszélgetést és a táncot, hogy őket figyelje. Ahogy a lány körbenézett, észrevette a sok elégedett és büszke szempárt.
    Helias szorosan megfogta a kezét és a derekát, és Arleth csak nehezen bírta ki fájdalmas sziszegés nélkül. A fiú észrevette, hogy fáj neki, ám nemhogy gyengédebb lett volna, inkább még szorosabban fogta a lány kezeit. Arleth tudta, hogy késett, de nem gondolta volna, hogy ez ekkora baj. A táncuk közepe felé páran csatlakoztak hozzájuk, és Helias rögtön kihasználta a helyzetet, hogy ők abbahagyhassák azt. Kezeit Arlethébe kulcsolta és kihúzta őt a bálteremből nyíló erkélyre, ahol Arleth legeslegnagyobb megdöbbenésére; visszakézből pofonvágta őt. A lány kezeit a piros, fájó részre szorította, miközben halkan pityergett. A megaláztatástól, a fájdalomtól, a döbbenettől.
    - Ne merészelj még egyszer ilyen helyzetbe hozni! - A fiú szemei dühödten nézték a lányt, a legkisebb sajnálat nélkül, majd szó nélkül visszament a bálterembe. Az eső lassan esni kezdett, a lány ruhája és haja elázott, ő pedig zokogva csúszott le egy nagy oszlop mentén.

    A következő rész címe: Keith Farafell
    Képek a fejezethez:
    A báli ruha: http://kepfeltoltes.hu/110911/Angel_Dress_Design_by_Eranthe_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Arleth 14 évesen: http://kepfeltoltes.hu/110911/1076554158Mylene_by_Syrkell_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Helias herceg: http://kepfeltoltes.hu/110911/unveiled_by_zephyrhant-d3d3d51_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
    Az eljegyzési gyűrű: http://eskuvostart.hu/gallery/image/gyuru%281%29.jpg (csak persze a tündeírással)

    avatar
    Sephtona/Freiellla

    Hozzászólások száma : 188
    Join date : 2011. Sep. 01.
    Age : 21
    Tartózkodási hely : A monitor előtt

    Re: Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Témanyitás  Sephtona/Freiellla on Pént. Nov. 11, 2011 6:52 am

    Negyedik fejezet
    Keith Farafell


    "Ha veled vagyok, azt hiszem a világ csak kettőnké nem is kell több, csak te meg én."

    Egy telihold telt el a bizonyos báli nap óta. Arleth azóta nem találkozott a fiúval, aki nem kereste a lányt, amitől az biztos lett abban, hogy nem szándékozik bocsánatot kérni a történtekért. Az idő rohant, nem sok ideje volt búsulni és szomorkodni az események elfajulásán, hiszen még mindig sokat kellett tanulnia, ráadásul közeledett a tél, ami rengeteg bál, találkozó, teadélután és lovagi torna és az ő születésnapi partijának ígéretét hordozta magával, nem is beszélve az ilyenkor szokásos ünnepi vacsorák megtartásáról, a falukban tartott ünnepségekről, ahova általában meghívták a királyi családot is, mint díszvendégeket, és ha a királyi család is megy, neki is kell. Nem sok kedve volt újra találkozni az agresszív Heliasszal, és családjával, nem volt benne biztos, hogy nem árulná-e el magát valami aprósággal. Egy véletlen kis megremegés, elszólás, esetleg gyanús szótlanság...valaki egész biztosan észrevenné, talán pont Helias lenne az, és akkor talán újra megismétlődne az a pofon...

    Nem volt annyira fájdalmas, persze azért kellemes se, de sokkal jobban fájt neki a szándék, a megaláztatás, és az, hogy ezt senkinek sem mondhatja el, senkinek sem öntheti ki a szívét. Ehrielle bizonyára meghallgatná, de oly' ritkán találkozik a lánnyal, szinte soha, hogy az együtt töltött időt nem akarta panaszkodásra pazarolni. A bál utáni napokon gondolt arra, hogy elmondja Agnete-nek, de nem merte megkockáztatni, hogy a nevelőnő esetleg szólna a szüleinek. Édesanyja egész biztosan aggódni kezdene, félteni Heliastól, ami átragadna édesapjára is egy idő után, az pedig iszonyúan fájna nekik, hogy tehetetlenek ezzel szemben, hiszen az eljegyzés felbontása szóba sem jöhet, azzal egy életre kivívnák a király haragját, a végén még száműzetés lenne a végeredménye.

    Arleth nem látott lehetőséget szívének kiöntésére, így inkább nem mesélt senkinek semmit, és habár rosszabb volt magában tartania, biztonságosabb is. Szülei nem vették észre viselkedésének változását (mit vesznek ezek észre?, gondolta mindig idegesen), de Agnete megneszelhetett valamit, mert a mai napra is szabadnapot adott neki, gondolván, örülni fog neki. Bármikor vigyorogva rohant volna játszani az első szembejövővel (bezzeg ezt a szülei biztos észrevennék...), de most csak több időt adott neki, hogy úgy érezze megfullad a sok elvárástól, a félelemtől, a bizonytalanságtól. Arra gondolt, hogy kimegy egy kicsit sétálni a nem messze lévő piacra, de semmi kedve nem volt jó képet vágni a hajlongó alattvalóknak, így teljesen szokatlan módon, álruhát húzott. A ruha egyszerű volt, semmi különleges, olyan volt, mint amibe minden középosztályú parasztlány öltözni szokott, hasonlított a kastélyban dolgozók ruháihoz (tőlük csent el egyet). A ruha alapjában fehér volt, hosszú, nagy ujjú, mellrésznél sötétzöld mellénnyel, kiegészítőként bőröv volt hozzá, szintén egyszerű cipővel. Fényes haja valószínűleg így is elárulta volna, épp ezért szoros kontyba fogta azt, majd egyszerű gyöngy hajhálót tett bele, amit még egy kicsit jómódúbb paraszt megengedhet magának. Amikor úgy gondolta már semmi sem árulhatja el, kilépett szobájából, kezében egy könyvet fogva, amit azért hozott, hogy ha szembejönne vele valaki, eltudja takarni vele az arcát. Először körbekémlelt a portrékkal és szőnyegekkel teli folyosón, de mivel senkit sem látott, ezért elindult a lépcsők felé. Ez az emelet csakis az övé volt, itt csak az ő szobája volt, a fürdője, és a saját könyvtára, ahol a számára érdekes könyveket tartotta. Itt az őröknek nem kellett őrködniük, csak éjszaka, ezért velük se futott össze. Sikerült egy emelettel lejjebb lopakodnia, ahol szintén nem voltak őrök, mert azon a részen csak üres szobák voltak, az emberek csak azért használták, hogy közlekedni tudjanak fel-le. Szinte sosincs itt senki, de most nem volt szerencséje, mert éppen két őr lépett ki egy szobából, majd indult el a lépcsők felé, ahol éppen ő is állt. Gyorsan az arca elé kapta a könyvet, de az őrök annyira se törődtek vele, hogy köszönjenek neki, csak mentek lefele. Épp indult volna ő is le, a könyvet a biztonság kedvéért még mindig az arca elé tartva, amikor nekiment valami melegnek, puhának és valaminek, amiről ő visszapattant, és el is esett volna, ha annak a valaminek a karjai körben nem ölelik a derekát. Ő döbbenetében elejtette a könyvét, és megpillantott egy helyes, nála idősebb, ezüst szőke hajú fiút, akinek kék szemei érdeklődve bámulták az ő szemeit. A fiú karjai szorosan tartották, nehogy elessen, de ez a szorosság egyáltalán nem volt fájdalmas. A fiú nagyon emlékeztette valakire, de egyszerűen nem tudta volna felidézni, hogy kire... A fiú végül krákogott egy kicsit, elengedte őt, majd hátrébb lépett. A lány észbe kapva kezdett szabadkozni.
    - Oh, elnézést kérek, uram, nem figyeltem, kérem, ne haragudjon!
    Arleth mindig hozzászokott, hogy bocsánatkérés közbe se süsse le a szemét, hiszen senki se rótta fel neki, hogy ez illetlenség, de most szemeivel cipőit kezdte nézni, nehogy a fiatal férfi szemtelennek tartsa.
    - Semmi gond, hölgyem, bárkivel előfordulhat. Mellesleg, nekem kéne elnézést kérnem, hiszen maga a hercegnő – a fiú hangja kellemesen mély volt, Arleth egy pillanatig nem is reagált, de akkor hirtelen felfogta a fiú mondandójának lényegét.
    - Ő, elnézést – hebegett, próbálva menteni a menthetőt –, de én nem vagyok hercegnő, csupán itt vagyok szolgalány.
    A fiú felhúzta a szemöldökét és kicsit oldalra döntötte a fejét. A szeméből sütött, hogy remekül szórakozik, és, hogy egy szavát se hiszi. Arleth-et egy elégedett, doromboló macskára emlékeztette így a fiú.
    - Ez érdekes. Nem is tudtam, hogy itt még a szolganépség is olyan különleges, hogy egyik szemük lila, a másik meg zöld. Azt hittem ez csak a hercegnő különleges ismertetőjegye.
    A szeme! Hogy felejthetett el csinálni valamit a szemével? Nem tudta, hogy mit lehet látni az arcán, de a fiú nagyon nevetségesnek találhatta, mert szája sarka egyre feljebb és feljebb kunkorodott.
    - Nos rendben, valóban én vagyok a hercegnő – ismerte be. - Ön már tudja, hogy én ki vagyok, de én nem tudom, hogy ön ki. Talán ideje lenne bemutatkoznia.
    - Valóban. A nevem Keith Farafell, örvendek – a fiú, Keith, a kezét nyújtotta, de amikor a lány megakarta rázni a kezét, az csókot nyomott a kezére, amitől ő mélyen elpirult, úgy látszott, a fiú legnagyobb vidámságára. A lány visszahúzta a kezét, majd immár nem meghunyászkodó szolgalányként állt, hanem határozott, felsőbbrendű hercegnőként.
    - És, Mr. Farafell, mit keres maga itt, egy olyan emeleten, ahol nincs semmi?
    - Apámra várok, addig gondoltam kószálgatok. Apám épp tárgyal az ön apjával és a királlyal.
    Most a lányon volt a szemöldökhúzogatás sora. A fiú minden mozdulata gyanús volt neki, ráadásul a fiú nem tűnt nemesnek, habár ruhája nem volt parasztra jellemző. A kettő között állhatott. De mit tárgyalna az ő apja és a király egy középosztályúval?
    Keith megérezhette hitetlenségét, mert kicsit magyarázott, habár nem vitte túlzásba.
    - Egy megbízásért van itt. Mielőtt kérdezne – vágta rá, amikor látta, hogy a lány ismét kíváncsiskodni kezdene –, elmondanám, hogy ennél többet nem fogok közölni.
    Arleth-nek nem volt ideje részletesebben elgondolkodnia a dolgokon, mert most Keith kezdett kérdezősködni.
    - És ön? Hova készül álruhában?
    - Készültem. Most, hogy ön így lebuktatott, nyilván nem megyek sehova, de egyébként sétálni szerettem volna anélkül, hogy a járókelők felismernek. Ráadásul a szüleim sem díjazzák, ha egyedül megyek bárhova is. Ha tehetnék még oda is kísérnének, ahova a király is gyalog jár – gúnyolódott szülei rovására, és tudta, hogy ez illetlenség, de olyan jól esett egy kicsit elmondani a dolgokat, még ha csak ennek a gyanús idegennek is.
    - Értem. Viszont felesleges múltidőben beszélnie erről. Ha tesz valamit a szemével, még mindig mehet, ráadásul én nem árulom el senkinek, hogy láttam önt. Sőt, ha akarja, még egy titkos járatot is mutathatok, ahol kijuthat.
    Arleth csodálkozott a fiú nyíltságán, és szívesen megkérdezte volna, hogy mégis honnan ismer ennyire ezt a kastélyt, de kérdéseit magába fojtotta. Egyenlőre.
    - Nos, veszíteni semmit se veszíthetek. Mutassa azt a járatot, ha ennyi ideje van.
    A fiú egy szót sem szólt, csak elindult afelé az ajtó felé, ahonnan az őrök kiléptek, Arleth a nyomában haladt. A szoba valóban üres volt, Keith viszont erősen megnyomott egy tégladarabot, mire a fal egy részén eloszlottak a téglák, és megjelent egy kis sötét, ovális lyuk. A fiú kiment a folyosóra, Arleth azt hitte, hogy már itt is hagyta, de az csak egy fáklyát hozott.

    - Gondoltam – szólalt meg, mikor visszaért –, hogy ez még jól jöhet.
    A lány csak bólintott, majd a fiú nyomában elindultak lefele a lyukban lévő lépcsőn. Kényelmesen elfértek, nem kellett lehajolniuk. A lépcső hosszú volt, és Arleth szerint ugyanúgy levezet az első emeletre, mint a nagy lépcsőház, csak máshol bukkannak fel, de csalódnia kellett. Pár perc néma menetelés után egy téglafal zárta el az útjukat. A fiú ismét csak megnyomott egy téglát és ismét feltűnt egy ovális lyuk. A lány megdöbbenésére viszont nem a benti lépcsőház alját látta meg , hanem a hátsó parkot, ahol sokszor látta játszani a szolgagyerekeket...és ekkor eszébe jutott, hogy honnan ismerős neki a fiú. Még régebben, látta itt lent a kerítésnek dőlni, a parki kis patak közelében. A fiú vajon felismerte őt? És egyáltalán, mit érdekli, hogy felismeri-e vagy sem?
    - Rendben, kijutottunk. Itt merre tovább? - érdeklődött a lány, felnézve a mellette álló fiúra. Titokban azonban végigfuttatta szemét a fiú vonásain, és nem csalódott, tényleg ő volt az akit látott.
    - Itt a kerítés egyik részén van egy nagyobb lyuk, a sövényeknél, a jobboldali szökőkút környékén, ott ki tudunk osonni, úgy, hogy a katonák se lássanak meg.
    Bólintott, majd elindult a mondott hely felé, nyomában a fiúval. Átvágtak a park bal részén, elosontak a hátsó épületkapu és a kerítéskapu között, ahol őrök őrködtek, majd sikeresen elérték a jobboldali szökőkutat is. A fiú átvette a vezetést, és célegyenesen egy sövény felé vette az irányt.
    - Őő, amikor azt mondta, hogy a sövényeknél, akkor arra is célzott, hogy a sövényeken át kell mennünk?
    - Sajnos ott van az a kis rés, ezért igen, hercegnő.
    - Megkérhetlek, hogyha ketten vagyunk és nincs senki a közelben, akkor tegezz, és hívj Arleth-nek? És esetleg én is tegezhetlek és nevezhetlek Keith-nek?
    A fiú most felé fordult és a lány mintha a meglepettséget olvasta volna le az arcáról, de nem volt benne biztos. Keith olyan volt számára mint valami kaméleon. Úgy változik, hogy felismerhetetlen.
    - Persze, ahogy akarod...Arleth.
    - Hát, akkor, Keith. Hogy jutunk át a sövényen? Nem tűnik keménynek, de hidd el, nem lesz könnyű ezeken átkelni, hacsak nincs nálad sövényvágó.
    Keith erre egy szót sem szólt, csak hümmögött egy kicsit, majd újra a sövények felé fordult, elővett egy kicsi tőrt a csizmájából (Arleth azt hitte, hogy nem fogja tudni elrejteni döbbent arcát, ahogy megpillantotta, hogy a fiú előveszi a tőrt) majd határozottan vágni kezdett a sövényben egy kis pontot. Pár perc múlva, egy döbbent Arlethel és egy sövénnyel később, már áttudtak bújni a Keith által említett résen, majd lassú tempóban sétálni kezdtek a város felé.
    - Önvédelemből hordasz magadnál tőrt? A háború miatt?
    - Mondhatni – vont vállat a fiú.
    - Gyakran szöktetsz ki lányokat a kastélyunkból?
    Keith nevetni kezdett, amitől a lány sem bírta visszatartani a kuncogást.
    - Csakis hercegnőkre utazok – viccelődött most a fiú. Arleth elmosolyodott.
    - Tényleg, honnan ismersz ennyi titkos járatot? 14 éve élek ebben a kastélyban, de eddig csak a padlásra vezető titkos járatot sikerült megtalálnom. Azt is csak azért, mert anyám azt mondta, hogy ne merjek a legfelső emeleten lévő folyosó végére menni és kinyitni a plafonra szerelt csapóajtót. Szerintem ő is bánja már, hogy ennyire részletgazdagon figyelmeztetett.
    - Igazából egyet sem ismerek ezen kívül. Illetve, most már a padlásra is feltudnék jutni. Egyébként ezen jöttünk fel az apámmal.
    - Az apukád nem fog haragudni, amiért eljöttél velem?
    Keith horkantott, majd belerúgott a hepehupa úton pár kavicsba, ami felkavarta körülöttük a port. Nem válaszolt semmit, csak nézett maga elé.
    - Ne haragudj – érintette meg a fiú vállát. - Sajnos gyakorta megesik velem, hogy olyanba ütöm az orrom, amihez semmi közöm.
    A másik csak legyintett, mintha azt mondaná, nem érdekes.
    - Nem a te hibád. Csak utálok az öregről beszélni. Ő utál engem, folyton haragszik rám minden apróságért, biztos vagyok benne, hogy azért is haragudott volna, ha ott megvárom, ahogy mondta nekem. Már hallom is a hangját: „ Te meg mit pazarlod itt az időt? Azt hiszed, hogy lustálkodhatsz? Mit képzelsz te magadról, ki vagy te?! Takarodj és tégy valami hasznosat! ” Mindig ilyen...
    Arleth most mélységesen sajnálta a fiút. Miért viselkedik valaki így a saját fiával? A gyermekünket szeretni kéne, nem pedig gyűlölni...
    - Miért viselkedik így? Tettél valamit, vagy...
    - Igen, tettem. Megszülettem.
    - Tessék? - kérdezett vissza a lány döbbenten.
    - Jól hallottad. Édesanyám nagyon legyengült, mikor engem szült. Sokáig vajúdott, több, mint három napig. Nagyon fiatal volt, nem volt készen rá, hogy gyereke legyen, de a nagynénémtől mindig azt hallottam, hogy amikor terhes volt, kivirult, és belém szeretett abban a pillanatban, ahogy a karjában tarthatott. Ez eddig mind szép és jó, nem? Abban a pillanatban ahogy kezében tarthatott, leállt a szíve és meghalt. Apám ezért utál. Mert megöltem az anyámat.
    Arleth most mélységes megvetést érzett Keith apja után. Hogy fordulhat el a fiától egy férfi, és hibáztathatja őt?
    - Aztán öt éves koromig a nagynéném és a férje nevelt. Ő az édesanyám húga, még anyukámnál is fiatalabb volt, amikor apám otthagyott engem, merthogy ő nem nevel fel egy ilyen gyilkost. Aztán, amikor majdnem hatéves voltam, egyszerűen csak eljött értem, miszerint ki kell tanítania a mesterségére a fiát, mert ahhoz nagyon érteni fog. Elvitt onnan, a nagynéném és a nagybátyám legnagyobb tiltakozására, de nem akadályozhatták meg, mert mégiscsak az apám. Itt telepedtünk le, a környéken. Apám iszákos volt, illetve még most is az, de a munkáját jól végzi és végezte mindig is, így jól élünk, elég rendesen megfizetik őt. Bérgyilkosként dolgozik.
    A lány most döbbent meg a legjobban. Az édesapja egy bérgyilkossal tárgyal? Mi köze van neki egy olyan alakhoz? Csak nem akar bárkit is...
    - Most biztos azon gondolkodsz, hogy mit akar apád egy bérgyilkostól – a lány hirtelen rákapta a szemét, bocsánatkérően nézett rá. - Nem kell aggódnod, csak a királlyal van némi elintéznivalója, apád csak ott van, mint a király személyi testőre – a fiú annyira gúnyosan ejtette ki ezeket a szavakat, mintha megvetné az apját is, a királyt is, mindkettejüket.
    - Értem, és habár fogalmam sincs, hogy mit élhettél át, de...nem te vagy a hibás édesanyád miatt. Apád reagálása a nem normális. Az a férfi egyszerűen...undorító.
    A fiú nem szólt semmit, de a szeme megkönnyebbülten nézett rá, mint akinek jól esnek a szavai.
    Aztán hirtelen felemelte a kezét és egy kis pontra mutatott, ahol néhány ház látszódott, és rengeteg fabódé, sátor.
    - Ott a paraszt-piac. Rengeteg árus van, de oda kell figyelni, mert néhány olyan ravaszan rád tudja sózni a haszontalanságaikat aranyáron, hogy az valami fergeteges. Oda szeretnél menni, vagy esetleg kerüljünk?
    - Nem is tudom. Elvarázsolhatom a szememet, de téged nem zavar, hogy engem kísérgetsz? És ha elveszítlek a tömegben?
    A fiú csak elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta, hogy karoljon bele.
    - Örülök, hogy kíséretként szolgálhatok.
    A lány is elmosolyodott, majd zöld-lila szemeit simán csak smaragdzöldre változtatta.
    - Jól áll neked ez a szín.
    - Köszönöm.

    A két fiatal egymásba karolva indultak el a vásárló parasztok és árusok tömegébe, hogy nézelődjenek. Arleth-nek minden új volt. Eddig csak egy piacon járt, ahova a legtöbb nemes jár, de az teljesen különbözött ettől. Csodálkozott, az árusok furcsa ruháján és kocsiszerű bódéjukon, nem is beszélve az utcán zenélő és táncoló emberekről (amit a nemesek piacán bizonyára arcátlansággá nyilvánítottak volna), akiknek ezüstöket dobált a tapsoló nép. Néhányszor feltűnt az út szélén pár épület, főleg kocsmák és egy-két fogadó. Egyszer láttak egy bábszínházast is, és egy színpadot, ahol ügyes, hajlékony lányok táncoltak. Itt sokáig elálldogáltak, mert Arleth szerette nézni a táncolókat, hiszen ő is imádott táncolni és ritmikus gimnasztikázni. Egy idő után két lány karon is ragadta őt, majd együtt táncoltak. Lent, a színpad mellett Keith nevetve csatlakozott a tapsolok tömegéhez, akiknek nagyon tetszettek a lány kézenállásai és cigánykerekei.
    Végül itt is továbbhaladtak, de kicsit éhesek lettek, ezért Keith vásárolt mindkettejüknek pár darab frissen sült pogácsát, közben beszélgettek.
    - Hol tanultad meg így a ritmikus gimnasztikát?
    - Pap vagyok, a papképzőbe, Gorban ez egy külön tantárgy.
    - Bezzeg, amikor én jártam ott suliba, olyan idétlen tárgyaink voltak...egyedül az álcázást szerettem, viszont a sompolygás órát ki nem állhattam.
    Arleth-ből, meghallva a sompolygást, kitört a nevetés.
    - Komolyan? Sompolygás?
    - Halál komolyan. Ezért is rúgtak ki az első év után, mert folyamatosan gúnyolódtam a tárgyakon, a tanárakon, az osztálytársaimon...egyszóval mindenen és mindenkin. Azután apám felfogadott mellém egy tanítót, miután elmondta, hogy én mekkora féleszű barom vagyok, akit már vízbe kellett volna fojtani.
    - Viszket a tenyerem, ha belegondolok, hogy milyen apád van. Az ilyen egy...ah, inkább nem mondok semmit.
    Keith megértően pillantott rá.
    - Igen, én is így vagyok vele. A végén még olyat mondok, amit később megbánok. Na, de, mi van veled? A te szüleid? Sárkánnyal őrzik az ablakod? Gondolom félthetnek.
    Arleth ingerülten fújtatott, ahogy szüleire gondolt. Mióta visszajött a papképzőből, úgy bánnak vele egy hímes tojással, leszámítva, hogy ha nem az eljegyzésről meg a bajkeverésen kívül mást észre sem vesznek. Nos, ha tehetnék, biztos lenne sárkány az ablaka alatt...
    - Elég változóak. Kiskoromba imádtam őket, de mióta visszajöttem a papképzőből, olyan sznobok lettek. Állandóan azt hallom, hogy esküvő így, esküvő úgy, ezt ne tedd, azt ne tedd, ezeken kívül viszont nem igazán törődnek velem. Mármint, van, hogy napokig rá sem kérdeznek, hogy mi van velem, csak a nevelőnőmtől kérdezik meg a tanulmányi eredményeimet, meg, hogy tettem-e valami rossz fát a tűzre. Utálják, ha kíséret nélkül bárhova megyek, és állandóan irányítani próbálnak, és ha valami nem úgy van, ahogy ők akarják, akkor szobafogság, gondolkodj, hogy mit tettél, blabla...pedig csak megmondom nekik, hogy ezt, meg ezt nem akarom, vagy nem fogom tenni.
    - Nem semmi. Azt akarják, hogy azt tedd amit ők és legszívesebben kalitkába zárnának, ha pedig szabad akarsz lenni, csak még inkább bezárnak. Mindezt politikai érdekekből?
    - Ahogy mondod – sóhajtott szomorúan a lány. - Pedig azelőtt minden olyan jó volt. Anyámnál szóba se jöhetett volna, hogy nevelőnőm legyen, és hogy előbbre valónak tartsanak szinte mindent. Legutóbb azért voltak kiakadva, mert megakartam nézni az egy hét múlva lévő meteoresőt.
    Keith megette az utolsó pogácsáját, majd az üres papírt a zsebébe gyömöszölte, miközben érdeklődve nézett rá.
    - Érdekelnek a csillagászati dolgok?
    - Az érdeklődés, ha szeretem bámulni a csillagokat, a holdat és elolvasok ezekről szinte mindent?
    - Igen, szerintem nevezhetjük annak. Ez a meteoreső elég különleges lesz, mert elvileg ilyen legutóbb több, mint 500 éve volt.
    - Igen, kár, hogy ablakból annyira nem élvezetes nézni, mint a szabadba, pláne mivel a kastély parkjában lévő fáklyák miatt még kevesebbet lehet belőle majd látni.
    - És ha mondjuk megtudod majd nézni? Ki tudja, lehet, hogy megint megpróbálsz majd kiszökni.
    - Jó lenne, de napnyugta után őröket állítanak a lakrészem elé, így sajnos nem tudok kiosonni, még hollóalakban sem, mert az ablakom alatt van a hátsó kapu, ahol szintén őrök álldogálnak, habár belül, de a kapu nyitva van, így megláthatnak, és ha a szülei megtudják...nem akarok rácsokat az ablakomra.
    - Próbálkoztál már szökéssel, vagy ez az első alkalom?
    - Nem, ez az első, de kicsit már bánom, hogy előbb nem próbáltam.
    - Ha tanácsra, segítségre van szükséged, csak szólj. Én már tapasztalt vagyok a szökésben, azt hiszem.
    Most a lány pillantott érdeklődve a fiúra, közben viszont kissé kétkedően húzta fel a szemöldökét. - Valóban? Nos akkor, taníts, mester!
    Keith elvigyorodott, de nem szólt semmit, csupán nézte a lassan lenyugvó napot. A vigyor lehervadt az arcáról.
    - Mit is mondtál, mikor állítanak őröket a lakrészedhez?
    Arleth pánikolva kapta fejéhez a kezét.
    - Te jó Leya! Teljesen kiment a fejemből! Ha így meglátnak, nekem végem!
    - Jól van, nyugi, odaérünk – szólt a fiú, majd kézen fogta a lányt és rohanni kezdtek a piac eleje felé. Nehéz volt átverekedniük magukat a nagy tömegen, de pár perc múlva már kiértek a tömegből és a de Énorme kastély is feltűnt előttük. Végül mindketten kifulladva dőltek az ott lévő kerítésnek, közben keresve a rést. Végül Arleth pillantotta meg a rést, ahol átbújtak, viszont itt a lány megállt és szembefordult a fiúval.
    - Itt most búcsúzom. Sok időt elvenne, ha azon a titkos járaton mennék fel, ráadásul még át kell öltöznöm, mert a nevelőnőm is jön ellenőrizni, hogy nem szöktem-e el. Nagyon szépen köszönök mindent – Arleth gyorsan elhadarta mondandóját és apró puszit adott a fiú arcára, majd hollóvá változott és berepült a szobájának egyik nyitva hagyott ablakán.

    Kinézve még látta a csodálkozó fiút, aki most esetlenül álldogált a hátsó park közepén, végül pedig ismét kibújt a kerítés kis résén és visszaindult a város irányába. Gyorsan megmosakodott és felvett egy sokkal díszesebb, kellemesebb tapintású smaragdzöld ruhát, amelynek szegélyében is és a dekoltázsnál is ezüst szalagok voltak. Kivette a hajából a gyöngy hajhálót és hajából egy hosszú fonatot csinált, majd felvette az egyik ezüstfaragású tiaráját, felvett pár ezüstékszert is, lecserélte cipőjét és visszavarázsolta szemeinek színét is, pont időben, mert ebben a pillanatban kopogtak és Agnete lépett be.
    - Á, hát már készen is van a kisasszonyka, és milyen gyönyörű ma este! Jöjjön, jöjjön, mindjárt tálalják a vacsorát!
    A vacsoraasztalnál édesapja és édesanyja vidáman beszélgettek, ő csendben ette az ételeket, egy szót sem szólt. Alig várta, hogy végre elszabadulhasson. Szülei (mint mindig) most sem vettek észre semmit, vagy nem akartak észrevenni semmit, mert egy szót sem szóltak hozzá, levegőnek nézték. Nagyon elálmosodott, ezért meg sem várta a desszertet, csak felállt, majd közölte, hogy fáradt és szeretne lefeküdni, majd csendben távozott. Még látta, ahogy szülei bólintanak, aztán újra nyugodtan fordultak vissza egymáshoz, hogy befejezhessék érdekfeszítő beszélgetésüket Neban Maha békeszerződéséről a vérfarkasokkal szemben, akiket maga mellé akar állítani az esetleges háborúban. Remélhetőleg következőleg nem az algák szaporodása lesz a fantasztikusan unalmas témájuk...
    Felment a szobájába, átöltözött hálóingébe, leoltotta a gyertyákat és fáradtan dőlt be ágyába.

    A napok gyorsan teltek, Arleth szinte mindennap találkozott Keithel, akivel egész közeli barátok lettek, habár pár nap után lett köztük néhány mindkettejüket meglepő változás, például szavak nélkül megértették egymást, ami eleinte nagyon furcsa volt. Nem szerettek túl sokat távol lenni egymástól, a szabadidejükben egyre többet töltötték együtt. Sokat sétáltak, vagy csak heverésztek és nézték az eget, de mindig odafigyeltek, hogy senki se vehesse észre őket, ha Arlethen nem volt álruha.

    A meteoreső éjszakáján Arleth kopogásra ébredt. Álmosan ment az ajtajához, amit résnyire nyitott, de senkit nem látott ott. Újra kopogást halott, az ablak felől, így kinyitotta azt, álmosan és kócosan kihajolt, és meglátta Keithet. Az kövekkel a kezében álldogált az ablaka alatt, figyelve arra, hogy senki se láthassa meg.
    - Istenek az égben, mi a fenét keresel te itt? Megőrültél?! Ha meglátnak, iszonyú bajban leszünk, mind a ketten!
    A fiú csak vigyorogva vállat vont.
    - Ma van a meteorerő. És én megmondtam, hogy kifogsz rá szökni, méghozzá velem. Gyorsan vegyél fel valamit a...hálóruhádra, de siess, mert csak 10 percünk van.
    Arleth döbbenten nézett a fiúra, de hamar észhez tért és gyorsan megfésülte a haját, de csak úgy simán kiengedve hagyta, majd hálóruhájának felsőrészét levette, az alsó részét viszont magán hagyta, majd felvette az egyik ruhára ráhúzandó fehér fűzőjét és felkapott egy fekete stólát, és újra az ablakhoz lépett.
    - Az őrök merre vannak?
    - Elmentek a konyhára, mert éhesek lettek. Bár ha akkora hatalmas állat lennék, mint ők, egy falatot sem ennék soha többet – a fiú gúnyolódására kénytelen volt felnevetni. Keith ilyenkor mindig megnevettette. - Nyugodtan lerepülhetsz.
    Arleth bólintott, majd hollóvá változott és a fiú mellett landolt. A fiú végigfuttatta a szemét lenge öltözetén, és kicsit mindketten elpirultak.
    - A külső kapu őrök? - kérdezte a lány feszengve, hogy megtörje a csendet.
    - Ők ott vannak, de a résen még mindig kijuthatunk. Ismerek egy klassz kis rétet, ahol nyugodtan nézhetjük a meteoresőt. Gyere! - Keith karon ragadta a lányt, majd futva indultak meg a város melletti kis erdőbe.
    Lábuk alatt recsegtek a falevelek, baglyok huhogtak a sötétben, egyetlen fényforrásuk csak a hold és a ragyogó csillagok voltak. Az erdőben való párperces menetelés után végül elérkeztek egy kis kerek, apró tisztásra, aminek közepéből gondosan eltakarították a lehullott faleveleket. A tisztást körbeölelő fák lombjai csupaszságuk miatt láttatni engedték az eget.
    - Milyen gyönyörű ez a hely! Sokszor jössz ide?
    - Amikor csak tehetem. Megnyugtat ez a kis rét, itt szoktam gondolkodni. Szinte pontosan az erdő közepén vagyunk, a városiak pedig nem szoktak idáig bejönni, ezért nem valószínű, hogy bárki más is ismerné ezt a helyet.
    Arleth erre nem szólt semmit, csak hanyatt dőlt a magas fűben és megpaskolta maga mellett lévő helyt, kérve Keithet, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú megértette, hogy mit akar, melléfeküdt. Sok ideig csendben nézték az eget, várva a meteorok felbukkanására, de egyet sem láttak.
    - Biztos, hogy ma van a meteoreső? - kérdezte bizonytalan hangon a lány.
    - Úgy tudom...
    Ismét nem szólaltak meg pár percig, amikor aztán a lány megunta a csendes várakozást.
    - Keith, te...voltál már szerelmes?
    A fiú felkönyökölt, felé fordulva és kíváncsian nézett rá, bár a szemében valami más is ragyogott, amit Arleth talán reménykedésnek tudott volna nevezni? Nem volt benne biztos, hisz az a ragyogás olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant. Kicsit újra csend ölelte körbe őket, de aztán Keith lassan, megfontolva ejtette ki a szavakat.
    - Azt hiszem, még nem. Mármint, persze, bámultam már meg lányokat, tetszett is pár, de... - a fiú idegesen kereste a szavakat - a szerelem az teljesen más. Az nem a külsőségeken múlik. Eddig még soha senkit nem ismertem meg annyira, hogy azt mondhassam, hogy szeretem őt.
    Arleth a fiú mondandója közben a hasára fordult, arcát két tenyerébe tette, lábaival vidáman kalimpált, arcán huncut mosoly ült.
    - Aha, szóval te ilyen érzelmes fiú vagy. És a, hm, csókolóztál már? Annak nem mindig van köze az érzelmekhez.
    Arleth rögtön észrevette a fiú arcán a változást. Keith arcán először megjelent két halvány rózsaszín folt (a lány megfigyelése alapján ennél jobban sose vörösödött el), ami aztán el is tűnt, a fiú kihúzta magát és arcára féloldalas, elégedett mosoly ült ki.
    - Hát persze! Az ilyeneken a fiúk hamar túlesnek, nem úgy, mint a lányok – a hangja itt megvető lett. - Akik olyan maradiak, hogy a szerelmükig várnak.
    - De sokkal több mindent észreveszünk. Például, hogyha valaki hazudik, Mr. Sose Csókolóztál Még – a lány nem bírta visszatartani egy kaján vigyort, ahogy a fiú ismét elpirult.
    Keith végül semmit se szólt, csak sértődötten ült fel.
    - Jól van, nem kell magadra venni – ült fel Arleth is. - Ha megnyugtat, még én se csókolóztam. És amilyen vőlegényem van, valószínűleg önszántamból sose fogok.
    - Várj...te nem vagy szerelmes Helias hercegbe? - döbbent meg Keith.
    Arleth is meglepődött a kérdéstől. Hát nem volt elég nyilvánvaló? A kérdést hangosan is feltette, mire a fiú egyik kezével megborzolta vállig érő haját, a másikkal bizonytalan kézmozdulatot tett.
    - Én, én azt hittem, hogy az vagy, de ezek szerint...
    - Nem, nem vagyok az. Miért lényeges ez?
    A fiú arcára elégedett mosoly ült ki, majd közel hajolt hozzá és halkan, szinte suttogva válaszolt:
    - Mert akkor semmi sem akadályoz, hogy megtegyem ezt! - Arleth rá akart kérdezni, hogy mégis mi az az ez, de hangját elnyomta a szájára tapadó száj. Te jó ég! Keith megcsókolta őt! A döbbenetet hamar elfújta a belsőjében szóló halk hang, ami arra buzdította, hogy csókoljon már vissza. Arleth pedig hagyta, hogy a hang vezérelje. A két fiatal még sokáig csókolózott a csillagok fényében, fel sem tűnt nekik, amikor az első meteorok potyogni kezdtek az égből...


    Arleth és Keith a meteoreső napján: http://kepfeltoltes.hu/111111/On_These_Roads_by_Lleayhe_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

    Ajánlott tartalom

    Re: Arleth élete, avagy mi volt a szökés előtt?

    Témanyitás  Ajánlott tartalom


      Pontos idő: Hétf. Aug. 20, 2018 2:01 am